King Kong (1933) - Ismertető

Talán attól féltem, hogy untatni fog. Talán még mindig van bennem kicsi abból a téves berögződésből, hogy a fekete-fehér film az nem olyan izgalmas. Ennek még a szikráját is próbálom kioltani magamból, talán ezen indíttatásból is nyúltam a gomb felé. Micsoda bolond gondolatok. Hát nem tanultam eddig is eleget? Hát nem tanította meg nekem a Boris Karloff-féle Frankenstein, illetve a szintén bizarrul romantikus Frankenstein menyasszonya? Sanyika, nem kell félni a fekete-fehér filmektől, igazán nem harapnak. Sőt, adott esetben még jobbak is lehetnek, mint azok a színes vackok. Ugyan, nem kellenek egy filmbe millió dolláros számítógépes effektusok, hogy igazán érdekfeszítő legyen és bele tudja élni magát az ember. Igen, rád nézek, Peter Jackson. Más kérdés, hogy ha Merian C. Cooper ma rendezné meg a King Kong-ot, ő maga is a CGI-hoz nyúlna. Ez azonban nem történt meg, talán jobb is így. Miért? - jogos a kérdésed. Hiszen annyira idejétmúlt az egész és olyan műűű! És annyira röhejes, meg nevetséges. És gumiból van a szörny! Valóban, ezek az effektek ma már nem mondhatók relevánsnak. Ma már nem divat gumiszörnyekkel teletömni a vásznat, ma már a stop motion-t csak a különcök használják (imádlak, Wes Anderson), és igen, valóban: az egész az első pillantásra döbbenetes látványt nyújthat. Főleg azoknak, akik nincsenek felkészülve minderre. Nézd, ott jön King Kong, nézd milyen darabos, vicces mozgása van! És mégis: beleéled magad.

Nem vágunk bele in medias res, a rendező hagy időt, hogy magával ragadjon a történet, a cselekmény. Hidd el nekem. Az első pillanattól kezdve fog építkezni benned a film és amikor eljön AZ a pillanat, amikor megjelenik Kong...A pillanat, amelyet előtte szépen felépítettek, felvezettek...Nos az a pillanat amikor eljön, megteszi a maga hatását. Igen, még akkor is, ha az egészről ordít a műség. És akkor mi van? Elvégre nem az számít leginkább, hogy egy filmnél helyén legyenek az érzelmek? A karakterek? A motivációk és egyebek? Márpedig ha ezeket nézzük, akkor mind egy szálig sorra kipipálhatjuk. Még ha oly egyszerűek is, mint az egyszeregy, százszor többet érnek, mintha csupa jellemtelen figuráért kéne halálra izgulnunk magunkat. Adott egy elszegényedett, lopásra kényszerült fiatal, szőke lány, aki bármit megtenne egy kis pénzért. Aztán a filmrendező, aki viszont bármit megtenne, hogy elkészüljön az új filmje és azzal hírnévre tegyen szert. És végül, de nem utolsó sorban maga Kong, aki viszont bármit megtenne és meg is tesz azért, hogy a csinos szőke lány közelében lehessen. És ha már a jellemekről van szó, hát ki hallott még olyanról, hogy egy óriási gorillának - aki ugye eleve szörnyként van beállítva nagy részben - érzései legyenek? Nem is akármilyenek, hiszen a nagy melák a maga módján belezúg a Fay Wray által megformált Ann Darrow-ba. Cseppet sem lehet hibáztatni emiatt, maga a néző is szívébe zárja, amint meglátja őt gyümölcslopás közben. Na de hogy egy szörny szerelmes legyen? Hát létezik ilyen? Létezik olyan, hogy egy hatalmas gorilla és egy nő között kialakuljon valamiféle kapocs? Persze, hogy létezik, de ilyen formában első hallásra képtelenségnek tűnhet. És mégis működik. Ahogy haladunk előre a játékidőben és lépünk egyik akciójelenetből a másikba, úgy nyílik ki a csipánk és kezdünk el látni. Kong végül is egy szőrös bőrbe bújt melák, primitív férfiember, aki a maga módján igyekszik feldolgozni szőkesége iránt érzett...szerelmét? Ő biztos nem mondaná így ki, de a szíve mélyén érezné. Mert bár esze sok nincs, de a védelmező ösztön rögtön bekapcsol, ha a közelében van. Megvédi dínóktól, szárnyas vadaktól. És különben is, csak egy szerelmes képes olyan ostobaságra, mint Kong a film fináléjában. Még utoljára a közelében szeretné tudni kedvesét. Nem bír élni nélküle és küzd azért, hogy minél tovább ott legyen mellette. Tulajdonképpen a filmtörténet egyik legtragikusabb szerelmi történetének lehetünk itt szemtanúi. Tragikus, mert Kong nem bírja normálisan megfogalmazni érzéseit. És tragikus, mert Ann egyáltalában soha az életben nem tudná annyira viszontszeretni. Kíváncsi lennék arra, hogy vajon ő a filmben történteket hogyan fogja feldolgozni. Éppen hogy megnyugodott és megmenekült a sok veszélytől, már nyúl is be az ablakon egy óriási szőrös kéz és rabolja is el. Aranyszívem, biztos nagyon össze lehetett zavarodva, de a szerelem már csak ilyen.

Lehet így is nézni a filmet és persze lehet másként is. Lehet lélegzetelállító kalandfilmként tekinteni rá és megcsodálni a korabeli különleges effektusokat. Mennyit is fejlődött azóta a filmművészet. Technikai értelemben mindenképpen sokat, de mai szemmel megnézni egy ilyen idős produkciót mint a King Kong, azt hiszem ráébreszthet minket több dologra is. Az egyik az, hogy bizony még mindig le tud nyűgözni minket ez a fajta filmkészítés azért, mert kézműves, mert érezhetően emberi kéz terméke és ez pedig saját kreatív gyermekkorunkra enged emlékeztetni. Másrészt, mert ha elavultnak is érezzük mindezt, úgy emellett bebizonyítja azt, hogy az igazi filmes értékek nem feltétlen a technikai tökélyben rejteznek. Hanem sokkal inkább a szívben és a történetben. Ugyanis nem azért tekintjük a King Kong-ot igazi filmklasszikusnak, mert Kong sokat verekszik stop motion-ben. Hanem azért, amit egyáltalán nem várnánk el egy ilyen alkotástól. Az ellenség vadállatiságával együtt is egy szánandó, sajnálatra méltóan tragikus figura. Ez barátaim, ez teszi igazán különlegessé Merian C. Cooper filmjét. És ezért kérlek arra Titeket, hogy minél hamarabb, ha tudjátok, nézzétek meg az 1933-as King Kong-ot. U.i.: még annak idején a Peter Jackson-féle remake-et moziban néztem és teljesen magával ragadott, úgyhogy nem kívánom rugdosni azt se. Ugyanakkor, azóta se néztem meg elejétől végéig, így a varázst annyiban hagytam. Azt mondjuk nem értem, hogy miért is kell minden egyes történetből Jackson-nak 3 órás opuszt készítenie.

Oldalak: 1 2