Lángoló erdők, a semmiből lecsapó villámárvizek, hetekig tartó, elviselhetetlen hőhullámok vagy éppen a legmasszívabb épületeket kivéve mindent megsemmisítő hurrikánok: a híradásokban napi szinten szereplő, extrém katasztrófák listáját hosszasan sorolhatnánk. Az anno tíz-húsz évente lecsapó, aztán sokáig a természet szeszélyes-uralhatatlan erőinek félelmet keltő példáiként emlegetett tragédiák megsokasodtak, és egyre kevesebben vitatják a nyilvánvalót. Jelesül, hogy vagy ciklikusan ismétlődő okokból, vagy a felelőtlen környezetszennyezés kínos következményeként, de az axiómáknak tekintett törvényszerűségek a szemünk láttára alakulnak át.
Ildomos lesz tehát az új realitásokhoz igazodni, és a nemrég még bevett, ám mostanra használhatatlan utakat elhagyva járhatókat keresni. Éppen ezért vizsgáltuk meg, hogy a szórakoztatóipar húzóágazata miként dolgozta fel ezt a felettébb kényes témát.
Ne nézz fel!
A téma specialistái hosszú évtizedek óta próbálják felhívni a publikum figyelmét arra, hogy nincs királyi út. Azaz, a klímaváltozás drasztikus-drámai hatásait egyedül akkor kerülhetjük el, ha hajlandóak vagyunk azonnali, gyökeres fordulatokra. De szavaikat jellemzően jobb esetben méla-merő közöny, rosszabban pedig ellenséges tiltakozás fogadta, nyilatkozataik szándékos elferdítéséről és kifacsarásáról nem is beszélve. Adam McKay 2021-es szatírája, a Ne nézz fel! ennek a megalázó szélmalomharcnak az allegóriája. Két kutató kétségbeesetten igyekszik tudatni az emberiséggel, hogy egy tömeges kihalási eseményt előidéző üstökös száguld felénk. Az armageddon viszont szinte senki ingerküszöbét sem éri el. Míg ha valaki futólag fontolóra veszi a probléma megoldását, akkor pitiáner sérelmek, lobbialkuk és más, a totális annihilációhoz képest bagatell apróságok siklatják ki a tessék-lássék mentőakciót.
South Park
A South Parkot jegyző Matt Stone-Trey Parker duó és az őket segítő kreatív csapat általában kissé sommásan ítélkezik - ennek leghúsbavágóbb példája Al Gore mérsékelten átgondolt kipellengérezése. A 2006. április 13-án debütált Medvedisznóember című epizódban a Clinton-adminisztráció Nobel-békedíjjal kitüntetett alelnöke egy szuperhősökre jellemző köpenyt viselve fel-alá szaladgáló, téveszmés, infantilis, narcisztikus fantasztaként tűnik fel. Önteltsége határtalan: egy félig ember, félig disznó, félig medve szörnyeteggel riogatja a polgárokat, hogy azok védelmezőként ünnepeljék. Az alig burkolt üzenet világosabb nem is lehetne: a zöld forradalomért küzdő aktivista fogja be a száját, és ne óbégasson holmi felmelegedésről vagy más efféle veszélyforrásról. Igaz, azt okvetlenül a készítők javára kell írniuk, hogy legalább utólag aláírták, hogy kapitális bakot lőttek. Bő tizenkét esztendővel később ugyanis kisült, hogy a bizarr rém nem egy habókos semmirekellő agyszüleménye: a komplett lakosságot fenyegető rém kizárólag személyes áldozatvállalással állítható meg.
Zöld szója
A Zöld szójában sem a fékeveszett vidámság dominál. Harry Harrison Helyet! Helyet! című regényének igen laza adaptációjában planétánk nem csupán a túlnépesedés terheit nyögi: berobbant az üvegház-effektus, és új értelmet nyert a földi pokol kifejezés. A víz fejadagra osztott kincs, a forróság a legedzettebbek szervezetét is kikezdi, és az étkezés a többségnek egy élvezet nélküli, formális-kényszerű aktus. Hiszen a népesség java finom falatok helyett ilyen-olyan laboratóriumokban létrehozott pótszerekkel kénytelen beérni. Ezeken túl a helyzet fenntarthatatlanságát, barbarizmusát és reménytelenségét az is mutatja, hogy a legnépszerűbb táplálék alapanyaga az öngyilkosságba kergetett, vagy razziák során begyűjtött szerencsétlenek teteme.
Snowpiercer
A jó munkához a közismert mondás szerint idő kell. Ezt a tételt mi sem illusztrálja ékesebben, mint az, hogy Jacques Lob és Jean-Marc Rochette 1982-ben megjelent képregénye, a Le Transperceneige 2005-ben keltette fel Bong Joon-ho figyelmét. Ám fáradozásai Snowpiercerként futó gyümölcsét csak 2013-ban tárhatta a publikum elé. A társadalmi egyenlőtlenségek anomáliáit is górcső alá vevő, posztapokaliptikus tanmese cselekményének közvetett mozgatórugója az irtóztató kánikula elleni harc. Pontosabban fogalmazva, egy, a rekkenő hőséget tompítani akaró, de félresikerülvén jóformán az egész ökoszisztémát kiirtó, átgondolatlan kísérlet. Ennek az elbaltázott lépésnek a folyományaként cáfolhatatlanul megtorpant a hőmérő higanyszálának emelkedése, ám a hibás kalkulációk eredményeként egy, a korábbiaknál intenzívebb jégkorszak pusztított a bolygón. A túlélők az enigmatikus Mr.Wilford gigászi vonatmonstrumján leltek menedéket - de szó sincs arról, hogy a kataklizma után beköszöntött volna a testvéri szeretet és kooperáció kora. A többségnek semmije sincs hitvány életén túl, és szinte mindenki szenved attól, hogy egy kérlelhetetlen, zárt rendszer foglya. Nincs hova menekülni az igazságtalanság vagy a szenvedés elől, ahogy arra is felettébb vékony a sansz, hogy a kitartóak javíthassanak siralmas vegetálásukon.
Csillagok között
A Csillagok között alapszituációját is trükkös optimistának nevezni: a 2067-ben játszódó sci-fiben a legtöbben axiómaként kezelik, hogy fajunknak harangoztak. Mert az álmok, vágyak vagy magasabb igények sutba hajítása sem kompenzálta a fajunk ténykedése miatt mélypontra zuhant mezőgazdasági termelés visszaesését. Azok is a gyakran az elvetett magot sem visszaadó ültetvényeken szenvednek, akik ennél szebbre-többre voltak feljogosítva - köztük a lapátra tett ex-űrhajós, Joseph Cooper is. Ám a férfi egy csodának is beillő menő, új esélyt kap, mikor pár társával együtt őt jelölik ki egy, az emberiség hosszabb távú túlélését szavatolni hivatott misszió egyik végrehajtójának. Persze, hamar kisül, hogy a feladat rizikósabb nem is lehetne, mivel hiába tűnik végtelennek a kozmosz, egy valamennyi igényt kielégítő, új otthonra bukkanni kvázi lehetetlen.
Holnapután
Zárásként, egy, ezt a témát körüljáró írásból bajosan hiányozhat Roland Emerich Holnaputánja. A váratlan lehűlés tragikus hatásait elmesélő, 2004-ben debütált katasztrófafilm sokak szívébe belopta magát. Nívóját fennen hirdeti, hogy bár egy lassan húsz esztendővel ezelőtt készült produkcióról beszélünk, speciális effektusai egyáltalán nem öregedtek rosszul. Ezzel együtt már a megjelenése pillanatától kezdve vehemensen kritizálták. Ráadásul sokakat meglepve nem az átalakulást foggal-körömmel tagadó, és a reptiliánok világuralmi terveit orrontó, gyakorló eszelősök, hanem a terület jelesebb szaktekintélyei nyilatkoztak kissé fanyalogva. Mert annak dacára, hogy örültek annak, hogy egy tömegérdeklődésre számot tartó alkotás karolta fel a jó két évtizede a mainál is arrogánsabban kezelt problémát, a kivitelezés felett nehezebben tértek napirendre. Mivel a digitális trükkökkel bő marokkal megszórt akcióblődli az efféle próbálkozásoknál nagyságrendekkel komolyabb hangsúlyt fektetett a tudományos hitelesség illúziójának megteremtésére. Viszont ezt az aprólékos kutatást és elemzést takaréklángra csavarva inkább a tények-jelenségek bizarrnak ható leegyszerűsítésével vagy kifacsarásával tette, paródiává silányítva a kiváló koponyák érveit.
Ha úgy érzitek, hogy egy, a klímaváltozással foglalkozó mű méltatlan módon kimaradt a felsorolásból, akkor ne legyetek restek, a kommentszekcióban vagy Facebook-oldalunkon osszátok meg velünk.