Mozgalmas évet tud maga mögött az HBO Max streaming platform, hiszen a Warner és a Discovery egyesülését követően sorozatok (Westworld) és elkészült filmek (Batgirl, Scooby folytatás) kerültek elkaszálásra. Főképp az új, egész estés Scooby animációs film kikukázása után merültek fel kérdések az akkoriban már fejlesztés alatt álló, szintén animációs Vilma című sorozattal kapcsolatban, de a vezetőség megkegyelmezett neki. Most januárban pedig el is rajtolt a Scooby-Doo spin-off sorozat, melyből egyelőre pont az egyik legkedveltebb Hanna-Barbera figura hiányzik, ám ez nem feltétlenül baj.
A Vilma egy megosztó sorozat lett és lesz. Elég csak rápillantani az IMDb pontszámra (az ismertető írásakor 1.6-on áll), hogy lássuk, ennek a tartalomnak a profilját is ellepték a toxikus rajongók 1-es lavinái. Többségüknek láthatóan nehezére akadt megbirkózni a ténnyel, hogy a Vilma alkotói több mint ötévtizedes alapvetéseket gondoltak újra a Scooby-Doo világában. De ettől tényleg 1.6-os lesz egy sorozat?
Számomra a '90-es és a 2000-es évek voltak azok, amikor a Scooby-Doo mánia a maximumon pörgött. Bevallom, az utóbbi évtized "feljavított animációval" érkező filmjeit és szériáit már nem követtem, de egy-egy régi rész elé még a mai napig szívesen leülök, hiába láttam vagy tucatszor az összeset közülük.
Még akkor is, ha már felnőtt fejjel kicsit másképp értelmezem a szériát, hiszen nehéz elvonatkoztatni attól az interpretációtól, miszerint a széria Norville Rogers, azaz Bozont füvezős, betépős élményeinek csokrából áll össze - elvégre mi másért lenne folyton éhes, hogyan másként értené egy kutya beszédét, és miért hoznák rájuk a frászt mindenféle szörnyeknek beöltözött bűnözők, akik olykor egyáltalán nem voltak valóságosak. Azonban Bozonton kívül az okoskodó Vilma, a szépfiú Fred, és a cicababa Daphne karakterei is bizonyos '60-as évekbeli sztereotípiák megtestesülései voltak a szériában, akik a hosszú évtizedek alatt egyszer sem akartak kimozdulni az eredeti kereteik közül - csupán grafikai ráncfelvarrást kaptak.
A Vilma sorozat készítőjében, Charlie Grandyben is hasonló gondolatok és kérdések fogalmazódhattak meg, amikor eljátszott az ötlettel, hogy egy Scooby-Doo spin-offot készítsen, ezúttal már kifejezetten felnőtteknek. A végeredmény pedig egy provokatív, a széria történelmére és a jelen világunk trendjeire önreflektív, merész húzás lett, ami megosztja majd a nézőközönséget (főleg az eddig ismert rasszarányokhoz és korhatárbesoroláshoz ragaszkodókat), ám mégis újítóan hathat azok számára, akik valami frissre vágynának a franchise-ban.
A Vilma az okoskodó karaktert teszi meg főhősnek, aki ezúttal egy az eredetitől eltérő bőrszínű, tudálékos, középsulis tini, aki érzelmileg nehezen tud kötődni az emberekhez pont abbéli természete miatt, ami már a Scooby-Doo szériában is a sajátja volt. Fred a 2020-as évek szépfiúja, akit csak a hírnév és a reflektorfény érdekel, igazi influencer alapanyag, míg Daphne a külsőre 10/10-es, de amúgy áskálódó gimis csajok prototípusaként elevenedik meg a Vilmában. Legalábbis a pilotban ez a benyomásunk támad róluk, hogy aztán a második részben máris elmélyüljenek ezek a karakterek a motivációikkal együtt.
No meg persze ott van Norville, akit egyelőre egyszer sem hívtak Bozontnak. Ő is pigmentáció átültetésen esett át a klasszikus dizájnjához képest, de a fentiekben kifejtett felnőtt értelmezés tükrében ez megint csak egy olyan változtatás, ami számos önreflektív poénnak ágyaz meg. Hiszen, ha már fekete fiatal lett Bozont, akkor adná magát, hogy valóban egy füvezős figura legyen, de a Vilma Norville-ja pont nem ilyen. Bár van egy kajákról szóló videócsatornája, amit persze imádnak a füvezős kortársai, úgyhogy ez az állapot minden bizonnyal változni fog a széria végére.
Megannyi kiszólást kapunk a forrásszéria múltjára, és úgy a jelenkorunk trendjeire (a pilot epizódokban feltűnően nagy mennyiségben előforduló meztelen testekre és erőszakábrázolásra való felhívás különösen frappáns és konfrontatív). Amelyek, hogyha nyitottak vagyunk rá, még akár mosolyt is csalhatnak az arcunkra, mert bizony vígjátékvonalon is mozog(na) a Vilma.
Végezetül, ha már Scooby-Doo, essen szó a vizualitásról és az ijesztgetésről. A Vilma látványvilága nem a legmodernebb, de nem is a klasszikus megvalósítást követi, hanem valahol a kettő közötti állapotot tükrözi vissza - ezzel gyaníthatóan ki akarták szolgálni mind az idősebb, mind a fiatalabb rajongókat. Ez megint csak ízlés kérdése, kinek mi jön be.
Ami viszont sokkal jobban működik, mint az eredetiben, az a horror faktor. Talán ovis koromban még egy-két epizódnál félhettem is, de ezt gyorsan kinőttem, és mint felemlegettem, voltak olyan epizódok, ahol egyszerűen gagyi volt az aktuális rém kinézete. Egyelőre csak egy titokzatos sorozatgyilkos után tart a nyomozás, ám egészen váratlan hallucinációkkal is szembesít minket a Vilma, ami egyáltalán nem attól a karaktertől érkezik, mint akitől várnánk. Nyilván, felnőttként már magasabban található a megijedős ingerküszöböm, de ha már a drogok, a meztelenkedés, az olykor arcpirító erőszakábrázolás, valamint a csúnya beszéd nem riasztja el a fiatalabb nézőközönséget, ezek a hirtelen hallucinogén jelenetek bizonyára nem egy álmatlan éjszakát okozhatnak a gyanútlan 10 év alattiak számára.
Egy jogos kritika lehetett volna a nézők és a kritikusok részéről, hogy miért kellett a Scooby-Doo karaktereit felhasználni egy ilyen szériához, és miért nem egy teljesen új garnitúra elindításával próbálkoztak. Ám akármennyire nem úgy tűnik elsőre, szerencsére mégis tisztelettel nyúltak az "alapkarakterekhez", akiknek hátteréről máris több mindent megtudhattunk, mint korábban bármikor. Merész kijelentés, de a Vilma, ha képes folytatni az első két rész hangulatát és csapásirányát, akár a franchise saját kis Sikolya is lehet: mármint a műfaj vagy jelen esetben a széria újradefiniálása szempontjából.
A Vilma ugyanis minden tekintetben egy felnőtteknek készült Scooby-Doo spin-off lett. Komplexebb karaktereket kapunk, akik mind a klasszikus sorozatbeli önmagukra, mind a világban zajló irányzatokra aktívan reflektálnak, és sokszor nem félnek kiforgatni a nézők prekoncepcióit sem. Ezt pedig a Vilma kellő innovációval, merészséggel és provokációval valósítja meg - amit mi sem mutat jobban, hogy milyen hangosak bizonyos platformokon a széria ellenzői. Csak ismételni tudom magamat: aki több mint 50 év után valami újra vágyna a Scooby-Doo franchise-tól, annak kellemes meglepetésben lehet része, ám akik nehezen birkóznak meg bármilyen kicsi változtatással is, azok jobb, ha bele sem kezdenek a Vilmába.