Liam Neeson a most mozikba kerülő Dermesztő hajszával ismét rendet rak, a rajongói legnagyobb örömére. A film egyik legnagyobb érdekessége viszont nem az, hogy Az eltűnés sorrendjében című svéd műremek amerikai feldolgozása (az eredetiben Stellan Skarsgård alakította a főszerepet, de a most elhunyt Bruno Ganz is feltűnt benne), hanem hogy annak rendezője dolgozta át az amerikai piacra, kicsit elszálltabban, de a skandináv hangulatot sikeresen megőrizve. Vagyis még ha kicsit felesleges is az újrafeldolgozás, abszolút nem lett méltatlan az eredetijéhez. Ennek kapcsán pedig összeszedtük azokat a feldolgozásokat, amelyek egyenértékűek, vagy akár jobbak is eredetijüknél, rácáfolva arra, mely szerint egy remake nem feltétlenül jelent egyet a feleslegessel, vagy az igénytelennel... pláne, hogy nem egy filmtörténeti klasszikus is akad köztük.
A dolog
John Carpenter horrorja a mai napig az egyik legnagyobb klasszikus a zsánerben, ami a maga korában anyagilag és kritikailag is bukott (a miheztartás végett: Ennio Morricone zseniális zenéjét Arany Málnára jelölték), csak a korral nemesedett klasszikussá. Maga a mozi köztudottan az 1951-es A lény - egy másik világból feldolgozása. Carpenter Halloweenjében mellesleg pont ezt nézik egy ízben a szereplők. És noha Carpenterék inkább tartják John W. Campbell Ki van odakinn? című, 1938-as irományának egy újabb feldolgozásaként számon, mégis megtartották az eredeti mozi betűtípusát a címnél. Hovatovább pedig a 2011-es mozi hiába szolgál előzményül Carpenter 1982-es filmjéhez és a stáblistában köti össze a kettő mozit parádésan, annyira ismétli az eredeti elemeit és paranoid hangulatát, hogy valahol azt is remake-nek lehetne tekinteni, csak a kevésbé jól sikerült fajtából.
A Thomas Crown-ügy
Skandallumnak hangozhat, mely szerint Pierce Brosnan vagányabb, mint az eredetiben Steve McQueen, pedig jelen esetben ez áll fen. John McTiernan heist mozija egy igazi stílusos és csavaros darab, egy akkor még ereje teljében lévő 007-essel és egy őt hajkurászó, csábos Rene Russóval a főszerepben (de az eredetiből Faye Dunaway is tiszteletét teszi), amelyre a koronát mindenképpen a finálé teszi fel, miközben szól Nina Simone-tól a Sinnerman. Ügyes!
Ocean's Eleven - Tripla vagy semmi
Ha pedig már a stílusosság szóba került, akkor ne menjünk el amellett sem, hogy az ezredforduló legnagyobb all star gálája - amely szintén marad a heist mozi műfajánál - maga is remake. Az 1960-as A dicső tizenegyben a kor olyan legendás zenészei játszottak, mint Frank Sinatra, Dean Martin, vagy Sammy Davies Jr., ugyanakkor nem igazán állta ki az idő próbáját a Las Vegas-i kasszafúrók története. Szerencsére pont Hollywood legnagyobb fenegyereke, Steven Soderbergh porolta le a matériát és ha már a korábbi filmjeiből olyan nagyágyúkat hívott meg, mint George Clooney, vagy Julia Roberts, hozzá csapta még fél Hollywoodot, Brad Pittestől, Matt Damonostól, Andy Garciástól és olyan lazán kenyérre kenték a közönséget, hogy még két folytatást, valamint egy női spin-offot is feltudtak mutatni. Laza!
A Riviéra vadorzói
Steve Martin ugyan sosem volt az a komédiás géniusz, de a 80-as, 90-es években jó érzékkel nyúlt a tutiba, az életmű egyik kiemelkedő darabja pedig mindenképpen Frank Oz (aka Yoda/Miss Röfi) rendezése. (Hogy a Star Warsnál kicsit még leragadjunk eme film kapcsán: az inas szerepében maga Palpatine Császár, Ian McDiarmid látható.) A Riviéra vadorzói azonban az 1964-es Dajkamesék hölgyeknek című komédiának az újrája, de míg ott az elegáns svindlert David Niven, a piti tolvajt pedig maga Marlon Brando játszotta (finoman fogalmazva sem állt jól neki a komédia), itt Niven helyére jött egy másik angol gentleman, Michael Caine, Brando helyébe pedig Martin, akik fergeteges helyzetkomikumok közepette próbálják eldönteni eleinte szövetkezve, majd egymás ellen, hogy ki is a nagyobb gangszta a Riviérán. Idén érkezik a film női remake-je Anne Hathaway-jel és Rebel Wilsonnal a főszerepben, de mi már előre félünk.
Madárfészek
Az őrült nők ketrece okkal a mai napig az egyik leghíresebb színpadi komédia, ami jelenleg is telt házzal fut a színházakban világszerte. Jean Poiret 1973-as színdarabjából 1978-ban készült el a francia-olasz klasszikus Ugo Tognazzi főszereplésével, amit 1996-ban maga Mike Nichols (Diploma előtt, Nem félünk a farkastól, A 22-es csapdája) rendezett, méghozzá Robin Williamsszel a főszerepben. Ugyan Nichols mozija nem veri kenterbe az eredetit, de minden (mai szemmel nézve) sztereotipizáltsága ellenére egy rettentő szórakoztató vígjáték a még csúcskorszakában lévő Williamsszel, valamint olyan nevekkel, mint Gene Hackman, Nathan Lane vagy Hank Azaria. Mindamellett mai szemmel nézve még merésznek is hat, hogy egy stúdiófilm - ráadásul a kor egyik legnagyobb sztárjával a főszerepben - melegekkel a főszerepben jelenhetett meg.
Oscar
Hiába övezi a mai napig hatalmas rajongás Louis de Funés szinte összes vígjátékát, jelen esetben nálunk mégis az amerikai remake-nek van hatalmas kultstátusza, Sylvester Stallone-val a főszerepben. Ha pedig az ember csak egy lehelletnyit belenéz eredeti hangon ebbe a klasszikus tévedések vígjátékába, akkor egyből megérti, hogy miért lett ez akkora bukta hazájában, és Sly miért nem erőlteti azóta sem kifejezetten a komikusi karriert. Mindenképpen a magyar szinkron csúcsteljesítménye teszi teljessé John Landis filmjét, de ezt persze eddig is mindenki tudta, csak nem sejtette.
Engedj be!
Ahogy a Dermesztő hajsza és eme lista nem egy versenyzője is mutatja, az új évezredben nagy keletje van a skandináv mozik amerikai remake-jének. Az Engedj be! kapcsán persze sokat vitatkoztak már akkor is, hogy mi szükség volt remake-elni a nagyszerű eredetit, az utóbbi években a Majmok bolygója franchise-t ápoló Matt Reeves rendezésének azonban nagyon is van létjogosultsága, szellemiségében sokkalta közelebb van az eredeti regényhez (amihez képest mindkét film csak a felszínt kapargatta így is), Kodi Smit-McPhee pedig lényegesen jobb Owenként, mint az eredetiben Kåre Hedebrant Oskarja.
A kör
Gore Verbinski horrorja nem csak elindította az ázsiai horror-remake hullámot, de egyúttal szinte ki is nyírta, amit eztán úton-útfélen igyekeztek lemásolni, hiába. Ugyanis Verbinski mozija - a rendező szinte összes mozijához hasonlatosan - egy csodás kiállítású, atmoszferikus darab. Itt pedig a videokazetta és Samara Morgan utáni nyomozáshoz nagyban hozzájárul a kísérteties atmoszféra, ami után a filmet automatikusan másolnád is tovább... ha nem lenne másolásvédelemmel ellátva.
A sebhelyesarcú
Tony Montana felemelkedése és bukása ékes példája annak, amikor a remake nem csak elhomályosítja az eredetit, hanem igazi filmklasszikussá is válik. Márpedig Brian De Palma mozija kulturális hatása több mint 30 évvel a bemutatója után is érezteti a hatását, amikor zenészek eme filmből kölcsönzik vagy az előadó nevüket, vagy számaik címét, szemben az 1932-es (amúgy szintén remek) eredetivel szemben. Persze ehhez kellett az 1980-as évek drogtól és erőszaktól tobzódó hangulata, a gengszterfilmek aranykora, valamint egy ereje teljében lévő Al Pacino.
Egy maréknyi dollárért
Kevesen tudják, de Sergio Leone első westernje, az 1964-es Egy maréknyi dollárért, ami egyben be is indította Clint Eastwood karrierjét, egy remake volt. Az eredeti filmet (Yojimbo - A testőr) Akira Kuroszava rendezte még 1961-ben, Leone pedig egy az egyben fogta és áthelyezte a koszos, poros vadnyugatra - és mindenki nagy megdöbbenésére működött a dolog. Viszont elsőre nem voltak annyira biztosak a sikerben, hiszen a rendező mellett maga a westernfilmek ikonikus zeneszerzője, Ennio Morricone se adta hozzá az első kópiához a nevét (mindketten választott álnevet használtak), de nagy megkönnyebbülésükre a film igazi kasszasiker lett, ami még két, az első mozinál sokkal fantasztikusabb folytatást is megélt.
Börtönvonat Yumába
James Mangold (Logan) 2007-ben arra vetemedett, hogy az egyik legnagyobb western klasszikust, az 1957-es Ben Wade és a farmert remake-elje és noha a filmínyencek és esztéták véleménye megoszlik azt illetően, hogy sikerrel járt-e, szerintünk bátran kijelenthető, hogy nem vallott kudarcot. Akárcsak az eredetiben, úgy itt is az útonálló Ben Wade és az őt a yumai vonathoz kísérő farmer, Dan Evans pszichológiai párharcáról szól elsősorban. A főszerepben Russel Crowe és Christian Bale remekek, de még őket is elhomályosítja Wade első számú pribékjének, Charlie Prince-nek a szerepében Ben Foster, akitől még a kies vadnyugaton is meghűl az ember ereiben a vér.
A félszemű
A Coen-tesók néhanapján nyúlnak csak mellé, ha filmkészítésről van szó (mondjuk, akkor nagyon mellényúlnak… itt rád nézek, Betörő az albérlőm, ami szintén remake), de az esetek többségében a sajátos stílusok és a hangulat mindig megmenti az adott filmet. Nincs ez másképp az egyik remake-jükkel, a 2010-es A félszeművel sem, amiben Matt Damon, Josh Brolin és Hailee Steinfeld mellett az utánozhatatlan Töki, Jeff Bridges is brillírozik. Egy felettébb komor, sokszor erőszakosnak is mondható western lett ez az újrázás, amivel kapcsolatban bátran kijelenthetjük, hogy legalább annyira jó lett (ha nem jobb?), mint az 1969-ben megjelent Félszemű John Wayne-nel a főszerepben.
Testrablók támadása
Az eredeti, 1956-os A testrablók támadása egyike azon Don Siegel-filmeknek (mint a Piszkos Harry, vagy a Szökés Alcatrazból), amik mind a mai napig piszok szórakoztatónak és izgalmasnak hatnak. Pontosan emiatt nagy teher került Philip Kaufman vállára, aki 22 évvel később dirigálhatta a remake-et. Mégis meglepően jóra, mi több, kiemelkedőre sikeredett az emberiséget egyesével lecserélő idegenek története, ami még egy megkerülhetetlen, mai napig emlékezetes szerepet adott Donald Sutherlandnek.
Az ember, aki túl sokat tudott
Egy Alfred Hitchcock filmet csak maga Alfred Hitchcock rendezhette meg újra, mert neki - tehetsége és hozzáértése révén - szabadott. A korai, 1930-as években kialakulóban lévő stílusának egyik kiemelkedő darabja Az ember, aki túl sokat tudott volt, amit (a Testrablók támadásához híven szintén) 22 év múlva újrarendezett, de ezúttal színesben, és James Stewarttal a főszerepben. A végeredmény pedig egy legalább annyira izgalmas és kiváló krimi/thriller lett, ami minden tekintetben felér az eredetihez.
Szemtől szemben
Az egész lista közül talál a Szemtől szemben az az alkotás, aminél az olvasó meglepődhet, de bizonytalanságra semmi ok, ez is egy remake, méghozzá egy érdekes fajta. Az eredeti mű, ami sajnos nálunk nem került bemutatásra, sok címet visel magán, mint a Made in L.A., vagy éppen az L.A. Takedown, amit szintén az a Michael Mann rendezett, aki 1995-ben megalkotta a Szemtől szembent. Az ok, ami miatt a közönség nem hallhatott erről az eredeti filmről, az az, hogy ez nem is igaz mozifilm volt, csak tévéfilm, és hogy nem annyira magával ragadó, mint a "tesója". Érdemes megnézni, főleg egymás után, hogy lássuk, Mann honnan hova jutott el cirka hat év alatt.
Nosferatu: Az éjszaka fantomja
Werner Herzog egy érdekes rendező, hiszen szemügyre véve filmográfiáját hamar azon kaphatjuk magunkat, hogy ő senkit és semmit sem tisztel. Nála nincsenek kőbe vésett törvények, betartandó szabályok, megfilmesíthetetlen ötletek, és ezek közé ékelődik be az is, hogy bátran rendez remake-et. Két igazán figyelemre méltó újrázást érdemes itt megemlíteni, az egyik a Nicolas Cage főszereplésével készült Mocskos zsaru - New Orleans utcáin, a másik pedig az 1979-es Nosferatu - Az éjszak fantomja. Az utóbbinál az eredeti alkotás (magyarul Léleklátó) egyike volt az első horrorfilmeknek még a némafilmes korszakból. A történet a vámpírok atyját, Drakulát követi nyomon, ahogy egy csendes német városba érkezve terjeszti kívánja a fekete pestist, de ahogy lenni szokott, egy nő belopja magát a jéghideg szívébe. (Érdemes még ezzel kapcsolatban megnézni a 2000-es A vámpír árnyéka c. alkotást is, melyben az eredeti Nosferatu forgatásáról készítettek egy különálló filmet John Malkovich-csal és Willem Dafoe-val a főszerepben.)
A hét mesterlövész
Már az elején érdemes megjegyezni, hogy ez alatt A hét mesterlövész alatt, az eredeti, 1960-as alkotást értjük, és nem a kevésbé jól sikerült 2016-sat. Az Egy maréknyi dollárhoz hasonlóan jelen esetben is egy Akira Kuroszava-filmet helyeztek át a vadnyugatra, egészen pontosan az egyik (ha nem a) legjobb alkotását, a Hét szamurájt. Ahogy az előbbi, úgy a mostani filmnél is rendkívül jól működött ez az éghajlatváltozást, ami nagyban az impozáns színészgárdának volt köszönhető (Yul Brynner, Steve McQueen, Charles Bronson, Eli Wallach, James Coburn, valamint Robert Vaughn).
A máltai sólyom
Az 1941-es A máltai sólyom c. legendás filmet azonnal összekötötték Humphrey Bogarttal - persze nem véletlenül. Az elsőfilmes rendező, John Huston (aki később legalább ennyire jó színész is lett) a mai napig használt alapokat teremtette meg a film-noir műfajához, viszont tette mindezt úgy, hogy remake-et csinált. Nagyon kevesen tudják, de a film előtt kereken 10 évvel már készítettek egy A máltai sólyom alkotást, de az nem lett nagy szám. Érdekes, izgalmas, de mégis hiányzik belőle az a kis zseni, ami ott van Huston filmjében.
Csillag születik
Egy időtlen történet, amit több alkalommal feldolgoztak már Hollywoodban és mindegyik adaptáció kiérdemelt az Akadémiától jelölést vagy díjat. A legújabb, 2018-as feldolgozás rendezéséért, forgatókönyvéért és főszerepéért Bradley Cooper felelt, amit a parádés végeredmény tekintetében még bravúrosabbá tesz, hogy ez volt a színész direktori debütálása. Coopernek ráadásul sikerült magának megnyernie a világhírű énekesnőt, Lady Gagát is, aki olyan színésznők után bizonyíthatott ebben a szerepben, mint Judy Garland és Barbra Streisand. A romantikus dráma középpontjában egy roppant tehetséges, de felfedezetlen lány, Amy (Gaga) áll, akire egy már befutott zenész, Jackson Maine (Cooper) felfigyel, a véletlen találkozásból pedig hatalmas szerelem lesz és Ally hangját az egész világ megismeri. Kiváló színészi teljesítmények, értő rendezés és fantasztikus dalok (a "Shallow" Oscar-díjat is kapott) vezetik el a gyanútlan nézőt egy emberi és szívbe markoló drámáig.
A szépség és a szörnyeteg
Lehet szeretni vagy nem szeretni a Disney azon döntését, hogy a legnagyobb rajzfilm-klasszikusait modern köntösbe öltöztetve ismerteti meg a legifjabb generációkkal, viszont az elvitathatatlan tőle, hogy figyel a színvonalra és gondosan ügyel arra is, hogy megmaradjanak az alapanyag értékei. Noha a 2017-es A szépség és a szörnyeteg nem követi szolgai módon az 1991-es eredetijét, de a Bill Condon (Kinsey, Dreamgirls, Mr. Holmes) vezénylésével készült élőszereplős adaptáció éppen emiatt válhat emlékezetessé a régi vágású Disney-rajongók és az újonc nézők számára is. Az Emma Watson és Dan Stevens nevével fémjelzett história tartalmazza mindazt, ami miatt megszerettük Belle és a Szörnyeteg érzelmekkel teli történetét, kiegészítette új ötletekkel (élen egy vadonatúj dallal, az Evermore-ral, amit az eredeti zeneszerző, Alan Menken szerzett) és a legfejlettebb technológiáknak köszönhetően olyan látvánnyal párosította, amely felerősíti a koncepcióban rejlő varázslatot.
A mandzsúriai jelölt
Az 1962-es, Richard Condon regényéből készített A mandzsúriai jelölt egyike azon filmeknek, amik rászolgáltak, hogy örök klasszikusként hivatkozzunk rájuk (Metacriticen 94-en áll, csak úgy megjegyezzük). Pontosan emiatt sokan azonnal temetni kezdték a 2004-es remake-et, ami Jonathan Demme (A bárányok hallgatnak) rendező keze alatt készült, aztán kiderült, hogy nem erre semmi ok nem volt. Habár az eredeti még mindig fényesebben csillog, mint a remake, de ez az alkotás is kiemelkedőre sikerült. Denzel Washington, Meryl Streep, Jeffrey Wright, valamint Liev és Pablo Schreiber alakítása miatt mindenképpen érdemes ezt is megnézni.
A tégla
A végére még behozunk pár megosztó, de ugyanakkor közel sem nívótlan feldolgozást. Talán eme listán szereplők közül a legnagyobb visszhangot Martin Scorsese és annak Oscar-díja kapta. Az egyértelmű, hogy a Mester akármelyik korábbi gengszterfilmje jobban megérdemelte volna az Akadémia elismerését, minthogy az eredeti hongkongi trilógia is összességében jobb. DE!!! Ez nem vonja kétségbe azt, hogy ez egy igazi Scorsesenek való alapanyag, amelyben a rendező az eredeti zsaruthrillerből csinált egy hozzá méltó gengsztermozit, sztárokkal megpakolva, a hangsúlyokat áttolva (Jack Nicholson enyhén túltolja, de a szerep az eredetihez képest megnövelt súlya is megkívánja), miközben az eredeti keserű hangvétele - elsősorban DiCaprio játékának hála - erősebb.
A tetovált lány
Scorsese mellett David Fincher is beállt a remake hullámba, méghozzá az elmúlt évek legnagyobb svéd sikerének, a Millenium-trilógiának a nyitódarabját remake-elte, az eredeti környezetben és karakternevekkel, de nemzetközi szereplőgárdával. Mint eme listán sok esetben, itt is nagyban függ a film megítélésén, hogy ki melyiket látta előbb, de az kétségtelen, hogy a nagyobb büdzsé, no meg Fincher személye maga erősebb atmoszférával járt együtt. És noha azon továbbra is megy a vita, hogy akkor most Noomi Rapace, Rooney Mara, vagy az azóta a sorba szintén beálló Claire Foy a jobb Lisbeth Salander, viszont Michael Nyqvistnél egyértelműen Daniel Craig a jobb Blomkvist (poén: magyarban mindkét esetben Epres Attila szinkronizálja a figurát) a maga fanyarságával.
Nálatok melyek azok a feldolgozások, amelyek jobbak, vagy legalább ugyanolyan jók, mint az eredeti?