Hirdetés

Spencer & Hill - Bosszú El Pasóban

|

Az Isten megbocsát, én nem! történetének folytatása, amelyben végre Spencer is főszereplővé lép elő Hill mellett és igazából együtt láthatjuk a legendás párost.

Hirdetés

Új cikksorozatunkban sorra vesszük a legendás páros, Bud Spencer és Terence Hill filmjeit.

A korábbi részek:

- Isten megbocsát, én nem!

Tekintve, hogy mind Clint Eastwood Névtelen Férfija, mind Django is több filmben pusztíthatta az útjába állókat, nem okoz túl nagy meglepetést az, hogy Cat Stevens és nagydarab társának kalandja is kapott egy folytatást. Ellentétben azonban a Dollár-trilógiával, Colizzi folytatása pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol az Isten megbocsát... elhagyta azt. Hill és Spencer frissen kiiktatva Bill San Antoniót azon vannak, hogy felvegyék az érte járó vérdíjat. Ami mindenképpen örvendetes változtatásnak tűnik már az elején az előző etaphoz képest az az, hogy Colizzi felismervén a két főszereplő közti kémiát, sokkal több helyet hagyott kettejük interakcióinak és Bud Spencert is előléptette tengő-lengő mellékszereplőből teljes értékű főszereplővé Hill mellett. Az első jelenetek is ezt támasztják alá: fejet hajtván a technológia fejlődésének, a rendező hőseit kvázi tesztalannyá avanzsálja, mely a film egyik leghumorosabb jelenetének ágyaz meg. A fotográfia gyerekcipőben topogása Spencer karakterének türelmét is próbára teszi, amikor is kihasználva könnyen jött vagyonát, úgy dönt: fényképet készíttet magáról. Az öltönyben és kalappal a kezében meglehetősen mókásan ható szőrös hústorony gyorsan gúnyolódások céltáblájává válik, amit nem tűrvén az utcát egy kiadós pofonosztás helyszínévé rendezi be. Ami ezt a jelenetet illeti, itt kezdenek először felsejleni a későbbi, klasszikusabb filmek komikus stílusjegyei.

Hirdetés

Ez az aprócska jelenet jelzi legjobban a néző felé, hogy az előző epizódhoz képest a tónus ezúttal jóval könnyedebb lesz és hogy megtanulták az előző rész leckéjét: komoly westernből van elég, ez a két arc több komédiát igényel. Ezt mondva a film ugyan többször is meghasonul és többször hótkomoly álca mögé rejtőzik, de akkor a leginkább működőképes, amikor szépen elengedi magát és hagyja, hadd csattanjanak azok a híres pofonok és hadd parádézzanak a színészek kedvükre. És ha már parádé: az Isten megbocsát, én nem-et illetően Frank Wolff remek pszichopata-alakítását tartottam érdemesnek kiemelni, ezúttal ezt a szerepet - sokkal humorosabb és lazább formában - nem más, mint Tuco, azaz Eli Wallach tölti be.

Wallach - aki két évvel a Bosszú El Pasóban előtt készítette el A Jó, a Rossz és a Csúfot - szolgáltatja a film legtöbb humoros jelenetét, karaktere pedig olyan, mintha a klasszikus westernben játszott figuráját keltené újra életre. Ez az újrafelhasználás részéről szerencsére egyáltalán nem hat fásultnak vagy unalmasnak, egyszerűen jó nézni ezt a fickót; az ügyeletes bohóc, aki ha arról van szó, szemrebbenés nélkül agyonlő. Legalábbis az első jeleneteiben ez utóbbira enged következtetni. A játékidő későbbi részében már inkább humoros oldalát mutatja meg, így az első jelenetek fenyegető hangvétele kissé felesleges időpocsékolásnak hat a tónus szempontjából, de mivel Wallach egy kiváló színész, hát megbocsátható. Csak épp sajnálatos módon korábbi fenyegető megjelenésének az élét rendesen elveszi a később bekövetkező folytonos sztorizgatása és viccesebb oldala. Ugyanígy a film hangvétele is többször meghazudtolja saját magát: vicces is próbál lenni, drámai is próbál lenni, de egyik se jön össze neki igazán, két pad közé esik a végeredményt tekintve. Függetlenül attól, hogy van egyfajta szórakoztató-faktora a filmnek.

A Spencer-Hill páros közben - ahogy azt már írtam - végre egészségesebb arányban van jelen, és a nagydarab, szőrös fickó is hálásabb szerephez jut, nem csak annyi a feladata, hogy tűrje Hill mogorva hozzáállását a dolgokhoz. Az egyik jelenetben például már nem ő ássa a gödröt, hanem partnere, ezzel visszajelezve az előző filmre, amiben még ő volt rákényszerülve arra, hogy ásson. A kocka tehát fordult. Sőt, ezúttal Hill kerül kicsikét a háttérbe, Spencer figurája pedig előtérbe, utóbbinak van a legtöbb közös jelenete Wallach-kal. Érdekességképp tegyük hozzá, hogy Bud Spencer a kedvenc filmjének nevezte ezen alkotást a Hillel készített közös produkciók közül.

A forgatókönyv azonban újfent nem sikerült túl erősre, hiába néhány szuper alakítás, érezhető az is, hogy a rendezőnek több jelenettől meg kellett válnia. Wallach bosszú-szála gyorsan elsikkad és súlyát veszti, a film nem tudja olyan ügyesen balanszírozni a komolyabb témát a humorral (bár mint mondtam itt már inkább felvállalja a humort, mint az Isten megbocsát, én nem-ben), így összecsuklik az alkotás és igazán csak a végén ocsúdunk fel, amikor a jók és rosszak egymással szemben állva tüzelésre készen egymásra merednek. Ott megvillan a szikra. Egyébként Colizzi ismét csak néhány pillanatot képes emlékezetessé tenni, ahhoz nem volt elég a talentuma, hogy a film egészét összetartóvá és komplett, emlékezetes filmélménnyé varázsolja. Mégis, ami a lényeg: Terence Hill és Bud Spencer kezdenek egymásra találni.

Következőleg a Colizzi-trilógia kulminálódásának leszünk tanúi, avagy megnézzük közelebbről az Akik csizmában halnak meg című dolgozatot. 

Bosszú El Pasóban

Kinek Ajánljuk
  • Akik már várták hogy végre tiszteletét tegye egy kis humor is a "sorozatban"
  • Akik azért még mindig a komolyabb hangvételű westerneket részesítik előnyben
  • Akik várták, hogy végre Bud Spencer is komolyabb szerephez jusson
Kinek Nem
  • Akik még inkább várják, hogy a duó filmjeire jellemző rajzfilmes humor megjelenjen
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.