Hirdetés

Spencer & Hill - Isten megbocsát, én nem!

|

Nem az a humoros-pofozkodós típusú film, amik miatt sokan szeretik a Bud Spencer-Terence Hill párost, de nagyon fontos része a filmográfiájuknak.

Új cikksorozatunkban sorra vesszük a legendás páros, Bud Spencer és Terence Hill filmjeit. Íme az első fejezet. 

Már az első képsorok vészjelzőként villognak: ahogy felcsattan az intenzív, baljós zene, az ember tudja, hogy itt humornak nemigen lesz helye. Itt kérem egy kemény, sötét tónusú spagetti westernt fogunk látni, melyben az emberséget jobban tesszük, ha meg sem kíséreljük keresni.

Hirdetés

A főcím alatt egy vonatot látunk a távolban, zakatol, csak úgy löki magából a füstöt. Egy megállóban boldog emberek, várnak valakit, aki már soha a büdös életben nem fog leszállni a saját lábán a vasparipáról. A szerelvényen az összes utas - egy kivételével - halott. A kamera kattogó, zaklatott vágással tárja szemünk elé az összes főbe lőtt utast. "Szokatlan nyitány egy filmnek, melynek stáblistáján Terence Hill és Bud Spencer neve is szerepel." - gondolom magamban, aztán rájövök, hogy valahol el kellett nekik is kezdeni a közös játékot, ez a kezdet pedig nem törvényszerűen komikusi hangnemben zajlódott. Ahogy Woody Allen se volt mindig az a filozofálgató, drámai hangnemben operáló filmrendező, úgy Spencerék se ették kezdettől fogva két pofára a hagymás babot két rajzfilmbe illő pofonosztás között. Spencer & Hill begins…mondhatni. Az első jelenetben prezentált durvaság a film egészére ráhúzható: minden humornak és jókedvnek híján vagyunk, amit megszokhattunk a páros későbbi filmjeiből. Minden vidám zabálás és rajzfilmbe illő pofozkodás hiányzik. Ami van az a szigor, a szinte kézzel tapintható forróság és két színész, akik bár láthatóan fizikai különbözőségükből fakadóan jól mutatnak egymás mellett, még csak keresik azt a kémiai elemet, ami szükségszerű lenne a közöttük létrejövő sikeres vegyülethez. Hogy nehezen találják, az kevésbé az ő hibájuk, inkább arról van szó, hogy duójuk - bár ezt ekkor még nem tudják - sokkal jobban működik komikus közegben, semmint egy ilyen vérkomoly, morózus makaróni westernben.

Egyikük sem azt a szerepet tölti be a filmben, ami később rájuk olvadt: Hill a jó szándékú csibész helyett szűkszavú, mogorva antihős, Spencer pedig mellékszerepbe erőszakkal belesuvasztott izompacsirta, akinek túl sok feladata a filmben nincsen azon kívül, hogy párszor megvillantsa erejét és megmentse Terence Hill seggét. Nem túl hálás szerep egyik se, hát még ha hozzávesszük azt, hogy Hillnek mennyire furcsán, idegenül áll ez a karakter, akiből szinte az emberség utolsó morzsája is hiányzik. Szokatlan. Jól áll neki persze, egyes jelenetekben maga a megtestesült coolság (a nyitójelenet kifejezetten jól vezeti fel: a kamera egy ideig nem mutatja az arcát, jótékony homályban tartva őt, majd a megfelelő pillanatban pillantjuk meg), de épp az emberség hiánya teszi őt üres, már-már érdektelen figurává. Nem feltétlen az látszik problémának, hogy semmit nem tudunk meg a múltjáról, hiszen ennek a jellemzőnek híján vannak a legnagyobb olasz westernhősök (bár Franco Nero figurájáról is kiderült egy s más a Djangóban, függetlenül attól, hogy megmaradt az a titokzatos hős a végére is), viszont nemhogy nehéz megszerettetni velünk egy ilyen embert, de még nehezebb az, hogy szurkolni tudjunk célja elérése érdekében. Persze tudjuk: ez egy morózus western, törvényszerű hát, hogy főszereplői is passzentosan viszonyuljanak a film hangvételéhez, ám nagy bajban vagyunk akkor, ha ez túl jól sikerül és hősünk egy antiszociális figura, akit illetően még az sem teljesen tiszta, hogy mik a motivációi. One-note karakter, akinek csak annyi a dolga, hogy kemény legyen.

A film története - vegyük át - arról szól, hogy a halottnak vélt (Cat Stevens által elvileg megölt) Bill San Antonio visszatér, Stevens pedig mindent tűvé tesz annak érdekében, hogy megölje őt. Vagy, hogy behajtsa rajta a kártyapartin tőle elnyert adósságát. Vagy mindkettő, de leginkább, hogy elkapja a grabancát és végleg halottá avanzsálja őt. Hogy miért? Rongyos tízezerért? Vagy mert a becsületén csorba esett és nehezen tudja feldolgozni azt, hogy miután úgy tetszett, hogy megölte őt, az emberei ki akarták csinálni bosszúból…A semmiért? Vagy épp a hatalmas zsákmányért, melyet megszerzett Bill a vonat kirablásakor? Utóbbi tűnik a legésszerűbbnek, mégis mindegyik felmerül indokként és végül nemigen tisztázódik. Ahogy a film több része tisztázatlan és homályos marad, meglátásom szerint szándékolatlanul: többször utalás történik arra, hogy Bill (Frank Wolff), Cat (Terence Hill) és Hutch (Bud Spencer) évek óta ismerik egymást, ez megmarad nagyon halvány utalás szintjén, de elmarad az, hogy másképp is érzékeltessék ezt a nézővel, ezáltal az emberi viszonyok elég ellentmondásossá válnak a filmben. Nem éreztem sose tisztának azt, hogy ezek az emberek mennyire ismerik egymást, ami önmagában nem lenne baj, de a film erre a bizonytalanságra hangsúlyt nemigen fektetett, így szimplán ügyetlenségnek éreztem. Hogy kinek mennyire válik zavaróvá, persze: embere válogatja. Apró bökkenő csupán, de talán ezen viszonyok tisztázása elősegíthette volna azt, hogy még inkább szimpatizálni tudjunk főhőseinkkel, vagy legalább a tétek megsokszorozódtak volna azzal, hogy tudjuk nagyjából milyen múlt köti össze a három szereplőt.

Ironikus módon a film igazi ásza Spencer-Hill helyett Frank Wolff lett. Ez a vörös hajú, vicces bajszú fickó amikor csak tudja, elemeli a filmet egy magasabb szintre. Bill San Antonio hálás szerep, akiről szintúgy nem tudunk meg túl sok mindent (nagyjából annyit, hogy szinte teljhatalmú ura életnek és halálnak), viszont változatosabb skálán mozoghat Wolff, karaktere sokkal színesebb és izgalmasabb, több életet lehet belevinni, mint Spencerék párosába. Őrülten izzó tekintetét nézve nem lehet egészen eldönteni, hogy mikor viccel és mikor beszél halálosan komolyan, ahogy azt sem, hogy valóban őrült, vagy csupán egy vad géniusz. Wolff játékát borzasztó élvezetes nézni, csináljon bármit: az egyik jelenetben például egy kecskegidát simogat a karjai között, mely a karakter addigi cselekedeteit nézve elég szokatlanul hat, de ez az a kiszámíthatatlanság, mely a figura igazi vonzerejét adja. Erőszakos vadállat, aki ugyan nem veti meg a tréfát, de a viccelődés egyedüli jogát megtartja magának. Közel s távol az egyik legszenzációsabb gonosztevő-alakítás, amit western-környezetben láttam. (Majdnem, de csak majdnem olyan zseniális, mint Lee Van Cleef játéka Leone Dollár-trilógiájának harmadik etapjában.)

Azért a fentebb felsorolt hiányosságok ellenére és Frank Wolff alakítása mellett van még miért szeretni (ha nem is imádni) Colizzi filmjét: hangulata beszippantja az embert, a képek szinte izzadnak a forróságtól a szereplőkkel együtt, mely a film fütyülős, hol zaklatott, erőszakos hangzású, hol nyugodtabb tempójú zenéjével karöltve kézzel (Carlo Rustichelli keze munkája) fogható atmoszférával ajándékozza meg a filmet magát. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy miként Leone, úgy Colizzi is előszeretettel, mi több egész ügyesen operál a feszültségkeltés és az erőszakot megelőző feszült várakozás eszközeivel, láthatjuk, hogy olyan rosszul nem is jártunk. Nem egy Django, vagy Pár dollárral többért, de azért lássuk be, hogy trehányabbul összetákolt dolgozattal is találkozhatunk a nem is oly' szegényes műfaji palettán. Egyedüli problémája - mint említettem - a főhős totális fásultsága, ám ez a film több részében hála a jó égnek kompenzálva lett.

Más kérdés, hogy - amint azt már említettem - tradicionális Spencer-Hill filmként nehezen állja meg a helyét a film, inkább kuriózumnak tekinthető. A forgatókönyv nem kezeli a két karaktert egy szinten (Spencer mellékszereplő, Hill főszereplő), nincs felfedezve az a kettejük között későbbiekben kialakuló igazi kapocs, mellérendeltség helyett alárendeltség figyelhető meg inkább. Sokszor képtelen voltam eldönteni azt, hogy ez a két fickó jó barát-e vagy sem (lássuk be: Cat néha elég bunkó módon viselkedik szegény Hutch-csal), egyik sincs jelen igazán határozott formában. Hiába menti meg a végén Hutch-ot Hill karaktere, mintha nagy duzzogva tenné ezt a hirtelen, spontán feltámadó lelkiismerete miatt. De ez csak egy benyomás, a forgatókönyv elég pongyolán kezeli ezeket az emberi kapcsolatokat. A két színésznek egyébként nem ez az első közös filmje, bár ez az első, amelyben fontosabb, szignifikáns szerepet játszik mindkettejük. Colizzi filmje előtt volt már egy olyan produkció, amelynek stáblistáján mindkét név olvasható, ám itt még Mario Girotti (Terence Hill) és Carlo Pedersoli (Bud Spencer) néven szerepelnek. A film az 1959-es, a történelmet elég sajátosan kezelő Hannibal című dolgozat, aminél érdekes módon akármennyire szerettem volna észrevenni Spencer-t, nem sikerült kiszúrnom (Hill-t igen, közepesen fontos mellékszereplőt játszik). Itt viszont bármennyire is Hill volt inkább a főszereplő, Spencer fizikuma és letagadhatatlan karizmája elég rendesen adja magát ahhoz, hogy egyre inkább főszerepekben gondolkozzanak őt illetően. Ez elkerülhetetlen. A következő cikkben pedig azt nézzük meg, hogy mennyire sikerült ezt összehozni.

Isten megbocsát én nem!

Kinek ajánljuk
  • Akik kíváncsiak, hol kezdte a klasszikus páros.
  • Akik nem tartózkodnak egy kevéssé humoros Spencer-Hill filmtől.
Kinek nem
  • Akik számára egy Spencer-Hill film egyenlő az önfeledt, humoros pofozkodásokkal.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.