Hirdetés

Szuperhősmaraton: Vasembertől a Bosszúállók - Végtelen háborúig

|

Berobban a mozikba a Bosszúállók: Végtelen háború, ennek apropójából felfrissítettük emlékeinket a Marvel Filmes Univerzum eddigi filmjeiről.

A Bosszúállók: Végtelen háború kapcsán újranéztük az eddigi filmeket, és megállapítottuk, hogy van, amin segített a nosztalgia és a rajongás, van ami közel sem olyan rossz, mint ahogy emlékeinkben élt és van, aminek abszolút kijár az álló ováció. Mindezzel együtt igyekeztünk minél pontosabb látleletet adni a Marvel jelenségről, annak előnyeiről és hátulütőiről egyaránt.

Hirdetés

Vasember (2008)

Talán bátran kijelenthető, hogy 2008 sorsfordító év volt a képregény feldolgozások tekintetében. Az év legfontosabb mozis eseményévé avanzsáló A Sötét Lovag azóta is diktálja a trendeket műfajon belül a "mindent sötétebben és realisztikusabban" elv mentén, mind az elenyésző DC adaptációknál (Az Acélember, Batman Superman ellen), mind a hazatérő Marvel hősöknél (A csodálatos Pókember), függetlenül attól, hogy mennyire indokolt az adott hős esetében. Azonban Christopher Nolan trilógiájának a középső darabját alig pár hónappal megelőzte egy lényegesen könnyedebb (és bizonyos szempontból stílusosabb) darab. Hogy Tony Stark miért lett akkora sztár már akkor, az több tényezőn múlott, de bizonyos, hogy közrejátszott benne az előzetesek alatt hallható AC/DC, az egy évvel azt megelőző sokk a legkönnyedebb hősből picsogó óvodássá avanzsáló Hálószövő, valamint Robert Downey Jr. már itt is magával ragadó laza (Mit laza? HALÁL LAZA!!!) stílusa.

Persze, hogy Tony Stark a szelek szárnyán szárnyalhasson a Black Sabbath-ra sok mindennek kellett történnie. Egyrészt az, hogy a karakter jogaiért nem kapálóztak a stúdiók. Amikor a Marvel képregénykiadó vállalata annak idején a csődbe táncolta magát, szépen eladták Hollywoodnak szinte minden olyan hősük jogát, amelyiket csak lehetett. Elvégre Batmannek és Supermannek ideig óráig bejött! Így kerültek a mutánsok és Fantasztikusék a Foxhoz, a zöld behemót Hulk az Universalhoz, a James Cameront is megjárt Pókember pedig a Sony-Columbiához. Vasember és társai viszont nem különösebben érdekeltek senkit, így a végül talpra álló Marvel stúdiót alapított, hogy maguk vigyék vászonra megmaradt hőseiket, akikből akadtak szép számmal. Hogy ne legyen akkora csúfos kudarc, a produceri felügyeletet a Pókember filmekért akkor is felelős (és mind a mai napig ahhoz láthatóan nem értő, és a rajongókra nagy ívben tojó) Avi Arad, valamint a filmes pályafutását az X-Men filmeken kreatív konzultánsként közreműködő Kevin Feige látta el. A rendezői székbe a Mi a manó?-val szép sikereket, a Zathura - Az űrfogócskával pedig ordas nagy bukást elkönyvelő színész-rendező Jon Favreau ült, a főszerepre pedig sikerült megnyerni az akkoriban több-kevesebb sikerrel a karrierjét rehabilitálni próbáló Robert Downey Jr.-t, aki lényegében ezzel a szereppel lökte le Johnny Deppet "A világ legcoolabb színésze" trónusáról.

Persze ebben közrejátszott az is, hogy a négy író által összetákolt szkript nem volt kész és sokszor maga a rendező sem tudta, hogy aznap mit vesznek fel. Viszont volt annyira jó iparos, hogy bízott a színészeiben, azok pedig végigimprovizálták a felvételeket, így született meg a géppuskaszájú emberbarát playboy, aki az eredeti karakterhez képest lényegesen szórakoztatóbb (aki nem hiszi, az nézze meg az 1994 és 1996 között, nálunk is vetített rajzfilmsorozatot). Robert Downey Jr. gyakorlatilag nem csak a film, hanem az egész széria ARC reaktora. Nehéz eldönteni, hogy pontosan hol kezdődik a színész és hol a karakter, de pont ezért működik a karakter transzformációja, és ezt Favreau is jól érezte. Ahhoz viszont a rendező így sem volt elég tehetséges, hogy leplezze a film hiányosságait. Miután Tony először felvette az arany-titán ötvözetet a film látványosan nem találja a helyét. A konfliktusok nem működnek, főleg Pepper és Rhodey viselkedik irracionálisan, és a gárdából Downey Jr. mellett egyedül érdemi munkát végző Jeff Bridges motivációi is elnagyoltak, amit nem könnyít meg, hogy a karakter fél perc alatt hopponál a világ egyig végéből a másikba. Azonban főhőse és humora van annyira laza és szórakoztató, hogy az ember nem csak a film bizonyos hiányosságain lépjen túl, hanem hogy egy új franchise és üzleti modell alapja is legyen.

A hihetetlen Hulk (2008)

Ugyanabban az évben viszont visszatért egy másik, sokkalta nehezebb természetű hős is. Ráadásul itt nem szó szoros értelemben vett folytatásról, hanem lényegében egy rebootról van szó, amely Ang Lee 2003-as művészi feldolgozásának a végkifejletét (tehát a hős kénytelen menekülőre fogni a katonaság elől és uralni a benne lakozó szörnyet) vette alapul. A szállító 1-2-ért és A nyakörvért felelős Louis Leterrier hiába alkotott a moziba járóknak egy befogadhatóbb akcióorgiát, iparosmunkája sehol sincs Lee kreatív érzékenységéhez képest, így hiába jobbak az akciók, pont a kulcsszereplőt nem sikerült megtölteni élettel.

Ebben némileg az ezúttal forgatókönyvírói státuszban is leledző Edward Nortonnak is vastagon benne van a keze, aki akármennyire is jó színész, Bruce Banner kettősségét sem megjelenésében, sem pedig játékában nem sikerül elkapnia. Ugyanez a helyzet Tim Roth-al is, aki akármennyire is jó színész, testalkatilag, megjelenésében teljességgel hiteltelen Emil Blonsky, és a színész arca árulja el inkább, hogy a karakterrel kapcsolatban semmi jóra ne számítsunk. William Hurt rutinja viszont így is megmenti a panelekből összetákolt Ross tábornokot, a showt viszont még így is Tim Blake Nelson pár perces jelenléte viszi, ami őszintén szólva nem túl nehéz egy ilyen mezőnyben.

A történet rendkívül vékony és gyakorlatilag a cselekmény két akció között másról sem szól, mint a hős önmagával vagy szerelmével történő szenvelgéséről. Ugyanis Hulk hiába egy modernkori Dr. Jekyll/Mr. Hyde, az alkotók egy nyári, agyatlan zúzdája nem fér össze ezzel a fajta (karakter)drámával, vagy az olykor fejét felütő infantilis humorral. Nem is csoda, hogy a film a várakozások alatt teljesített és négy év múlva egy újabb színész zöldülhetett be, viszont a Hálószövő kálváriájával ellentétben őt legalább nem kellett rebootolni, hála a film során elhintett temérdek utalásnak, valamint a film végi cameonak.

Vasember 2. (2010)

Mostanra már nehéz elképzelni, hogy volt olyan év, amikor a Marvel egy deka filmet nem adott ki, de 2009 ilyen esztendő volt, és a képregényrajongóknak be kellett érniük Farkas teljesen felesleges és lélektelen eredettörténetével a Foxtól. Vélhetően ekkor jöttek rá a Marvel Studiosnál: nemhogy egy kész aranybánya, egy egész bolygó van a kezükben, színtiszta aranyból. A Vasember végi vendégszereplés, vagy A hihetetlen Hulk kockáknak kedves utalásai már kevés volt, kiengedték a szellemet, vagy inkább Hulkot a barlangból, és azóta sincs megállás. Ugyanakkor egy jól bevált receptet is folytatni kellett, és mindkettőre jó példa a Vasember 2. része, ami legalább annyi hibát javít ki, mint amennyi újat teremt. A film elsődleges problémája, hogy forgatókönyv szintjén próbálja megteremteni azt a fajta lazaságot, amit az előző rész improvizációi adtak. És Justin Theroux hiába bizonyította be (szintén) 2008-ban a Trópusi viharral, hogy képes Robert Downey Jr. szájába hihetetlenül cool szövegeket adni, a csodát nem sikerült megismételni, és a tét növelése is csak mértékkel jött össze.

Annyi azonban kijelenthető, hogy itt már van egyfajta történeti ív, ami két komoly témába is belekap (Tony haldoklása valamint egy jelenetben tanúsított alkoholproblémája), de közel sem annyira, hogy főhőse szerethető lazaságában kárt tegyen. A Vasember első részének az erejét mindenképpen az adta, hogy címszereplője a gúnya nélkül is vagány volt (Sőt!), és ezt kellett volna nagyobb tétekkel megspékelni. Ez viszont csak részben sikerült. Míg ott az újdonság erejével hatott, itt már megszokottnak tekintettük Stark excentrikusságát, ami alkalomadtán hajlamos ellenszenvbe vagy kínos momentumokba átcsapni. Ezt azonban elsősorban a szkript számlájára írnám. Tony belső konfliktusai közel sem elég érdekesek, a kívülről jövőek pedig nem elég fenyegetőek. Például Mickey Rourke nagy elánnal beharangozott Whiplash-e (akit maga Downey Jr. hozott a fedélzetre) fájdalmasan alul motivált, és keveset is van a vásznon, de ami még fontosabb, kevesebbet konfrontálódik a hőssel, hogy igazán komolyanvehető fenyegetést jelentsen. Így előle, és úgy zusammen mindenki (még Downey Jr.) elől is a képregényekhez képest jelentős fiatalításon átesett Justin Hammer lopja el a showt. Sam Rockwell maga is esélyes volt anno a Vasember szerepére, de végül ezzel vigasztalódhatott, és már-már a ripacssággal határos módon teszi egyszerre irritálóvá és szánni valóan balekká karakterét, aki mégis piszkosul szórakoztató, akármikor bukkanjon is fel.

Minden negativitásom ellenére azonban az első résznél kiforrottabbnak, de jobbnak nem tartom a második AC/DC-vel átitatott tripet. Favreau például megtanult akciót rendezni amellett, hogy magára is nagyobb szerepet osztott, és jeleneteit jobbára az Arany Málna esélyes alakítást nyújtó Scarlett Johanssonnal oszt meg. A Marvel Filmes Univerzumának tudatos építése azonban igazán itt kezdődött meg. Itt vannak az első, már előremutató jelek egy nagyobb világ felé, ha a jobb minőségre egyelőre nem is. 

Thor (2011)

Az első jelentős lépés viszont mindenképpen a Thor volt a Marvel stúdió életében. Mert nemcsak eltávolodtak a technokrata ficsúrtól, hanem teljesen más műfajt hoztak be, amit mégis össze kellett valahogy illeszteni az előzőekkel (még ha ezúttal még kevésbé nyilvánvaló módon). Mert egy dühkezelési problémákkal küszködő zöld óriás még valahol mindig hihetőbb, mint a skandináv mitológia sajátos kifordítása szivárványhíddal és istenekkel. A Marvel egyik, mind a mai napig jelentkező problémája pedig már itt is felüti a fejét: kipróbálják magukat egy teljesen idegen zsánerben, ráadásul egy ismert, de némileg műfajidegen rendezővel.

Kenneth Brannagh már éppen kezdett belesüllyedni a Shakespeare feldolgozásokba, mikor egy Bifröstnyi ugrásnak hála a blockbusterek világában találta magát, ahonnan azóta se nagyon tud kikászálódni. Brannagh rutinja viszont pont ezért tette egy közel sikertelen kísérletté Thor első kalandját. A fröccsöntött Asgaard ugyan illik egy olyan rendezőhöz, aki álmában is Hamletet szaval, de elidegeníti a nézőt, amit főhőse sem könnyít meg. Chris Hemsworth ugyan ennek a filmnek köszönhetően lett sztár (pedig volt ő csillaghajó kapitány 18 percig), mégis képtelen szerethető hőst teremteni. Mentségére szolgáljon, hogy a dölyfös villámistent a forgatókönyv sem teszi kedvelhetővé, csupán a játékidő utolsó harmadában, amikor karaktere beletörődne sorsába.

A fantasy vonal ötvözése a shakespeari királydrámával kétségkívül hatásos, de ehhez kellett egy olyan karakter, mint Loki és egy olyan színész, mint Tom Hiddleston. A nyikhaj istenke devolúciója sokkalta pontosabban, részletesebben és átérezhetőbben van kidolgozva, mint a címszereplőé, és minden ármánykodása ellenére a mások elismerését kivívó és a hatalmat elérni igyekvő istenséggel akarva-akaratlanul is elkezdünk szimpatizálni, ami abból a szempontból bajos, hogy ő az antagonista, és sokat elárul a pozitív szereplőkről. Ugyanis hiába van ott egy Natalie Portman, egy Anthony Hopkins vagy egy Stellan Skarsgard (Hello, Rene Russo!, Viszlát Rene Russo!), igazán csak utóbbi képes életet lehelni a karakterébe, amit nem könnyít meg a sokszor gyermeteg hangvétel és banalitás, mint például a betörés a bázisra. Pont ezen műfaji kavarc miatt a cselekmény is tét nélküli (mi sem bizonyítja jobban, hogy egy 1 utcás, statisztákkal teletömött városért kellene izgulnunk), miközben megpróbál univerzálisan grandiózus lenni a különböző világok közötti konfliktussal, ami valójában így is csak Thor és Loki között zajlik. Ezzel nem lenne baj, ha a drámájukhoz a mögéjük felfestett univerzum és a benne szereplők nem csak asszisztálnának. Pont mint egy látványos, de üres színházi előadásban.

Amerika Kapitány - Az első Bosszúálló (2011)

Viszont az asgaardi istenekhez hasonlóan legalább annyira rizikós volt egy nemzeti zászlóba csavart katonát bedobni a fiktív második háborúba. Hiszen míg Thorék valamilyen szinten az egyetemes kultúra részét képezik, vagy legalábbis annak egy változatát testesítik meg, a Kapitány pont azokat a patrióta dallamokat testesíti meg az USA részéről az átlag nézőben, ami már jó ideje süket fülekre talál. Pont ezért furcsa, hogy az első fázis felvezető filmjei közül pont ez lett a legerősebb és (noha ezen megállapításommal a legtöbben nem értenek egyet) a legjobb.

Joe Johnston (Jumanji, Jurassic Park 3) igazi, régi vágású hollywoodi iparos, aki Steven Spielberg és George Lucas mellett tanulta a szakmát. És pont ez kellett a Kapitány első bevetéséhez: a több évtizedes szakmai rutin, nem pedig a trendeknek való megfelelés. Éppen ezért a film hangvétele, figurái erősen megidézik Spielberg Indy-filmjeit, azok minden naivitásával és bájával. Hogy nem ilyen kort élünk? Naná! De a Kapitány sem a mai kor gyermeke, ehhez pedig kellett az a fajta stilizáltság, amiben a jó egyszerűen csak becsületes, a rossz pedig velejéig gonosz.

És ha már letisztultság: látványában az eddigi Marvel filmek közül ez tudja a leginkább, hogy képregényből készül és a steampunk hatás ellenére sem megy el olyan steril irányba, mint tette azt a Thor. Mindemellett karaktere és annak képregényes eredete tálcán kínálná a lehetőséget, hogy Amerika propagandába csapjon át, az egészet a finom önirónia mégis hatalmas zárójelbe teszi Johnston művét. Chris Evans tisztalelkű főhőse például visszahozott valamit abból a Christopher Reeve Supermanje által megteremtett eszmeiségből, ami manapság avittasnak számít, miközben Hugo Weaving képes elérni azt, hogy gonosza a külsőségek ellenére se hasson parodisztikusnak, sokkal inkább tekintélyt parancsolónak. Tommy Lee Jones bulldog fejével és természetével azonban így is lopja a showt a rá jellemző megjegyzésekkel, de a Kapitány Disney-kompatibilis becstelen brygantijait is sikerült szerethetően felskiccelt vázlatokká tenni, ahogy Hayley Atwell kemény ügynöknője is kellő ellenpontot nyújt a naiv főhőssel szemben. A történet tétnélküliségével azonban itt sem lehet mit kezdeni, amiben nemcsak a helyenként valóban elnagyolt cselekmény és motivációk, hanem a már formát öltött üzleti modell és filmes univerzum is hibás.

Bosszúállók (2012)

Mi sem bizonyítja jobban a Bosszúállók esemény voltát, mint az első hétvégi bevételek, amellyel Joss Whedon filmje volt a csúcstartó, egészen 2015-ig (akkor viszont a dínók és Han Soloék is rákontráztak). Az nem volt rendkívüli - még a filmtörténelemben sem - hogy több ismert karaktert toboroznak össze, gondoljunk csak a félresikerült A szövetségre, vagy a nem sokkal jobb Van Helsingre, de több különálló, mégis összeköttetésben álló franchise egyesítése példanélkülinek bizonyult. A Marvel viszont semmit sem bízott a véletlenre és egy igazi geek blockbuster élére egy valódi geeket ültetett, méghozzá az egyik legnagyobbat, ugyanakkor az egyik legpechesebbet Hollywoodban. Joss Whedon igazi kultstátusznak örvend (nemcsak) kocka körökben, elsősorban a Buffy, a vámpírok réme sorozatával. A Firefly azonban hiába lett állandóan visszatérő geek beszédtéma, hamar elkaszálták és csak nagy nehezen sikerült összehozni a szériát lezáró Serenity-t, ami anyagilag nem is teljesített valami fényesen, lévén az egyszeri moziba járó nem volt tisztában az előzményekkel.

Jelen esetben ez a veszély viszont nem állt fenn, és Whedon a rá jellemző találó csapatdinamikát és pergő dialógusokat hozta magával, és a hősöket szépen egyensúlyba hozta egymással. Az ismét újracastingolt Hulk végre tökéletes Mark Ruffalonak hála, aki kellően érzékeny visszafogott tudósként és zúzós CGI szörnyként egyaránt, Tony Stark még sosem volt ennyire cool, Thor a shakespeari teatralitását végre otthon hagyta (vagy legalábbis a készítők nem restek belőle viccet csinálni), a Kapitány rácsodálkozása a modern korra és vezetővé avanzsálása egyaránt szórakoztató, Scarlett Johanssonn pedig végre nem egy pornó színésznő eszköztárával rendelkezik, míg Jeremy Renner halál vagány, modern kori Robin Hood… bocs, Legolasként. Az addigi széria legtalálóbb antagonistájaként visszahozott Loki pedig kellően összetett még mindig ahhoz, hogy az egyébként súlytalan cselekményt (jön az idegen sereg leigázni a világot), valamint a hősök sokszor egyszerű farokméregetésbe átcsapó összeszokását megnehezítse. Ezt pedig megfejelik a téteket folyamatosan emelő, grandiózus akciók, és a találó egysorosok. Ezáltal válik a Bosszúállók egy közel sem hibátlan, de nagyon is megkerülhetetlen blockbusterré.

Vasember 3 (2013)

Egy olyan orbitális nagy siker után, mint a Bosszúállók, kétségtelen visszalépés a hősök önálló kalandjaiba való visszatérés, de szerencsére Whedon gigászi popcornmozija után a Marvel biztosabb kézzel szőhette tovább hősei sorsát, kezdve az éllovas Vasemberrel. A rendezéssel és a forgatókönyvvel azt a Shane Blacket bízták meg, aki nemcsak a Halálos fegyver vagy Az utolsó cserkész máig idézhető egysorosaival vívott ki magának kultstátuszt, hanem rendezői bemutatkozásával a Durr, durr és csókban a mélyből hozta vissza Robert Downey Jr.-t, így elmondhatjuk, hogy a kör bezárult.

Black pedig hozta a rá jellemző stílusjegyeket, mint a karácsonykor játszódó cselekményt, a hőssel remekül rezonáló sidekicket hol a régi haver, hol egy kissrác képében. Találó egysorosai - talán a könnyedebb korhatár miatt - viszont elmaradtak, és azzal ő sem tudott mit kezdeni, hogy Tony Stark (és társai) érezhetően a képregényirodalom másodvonalába tartoznak. A zseni, milliárdos emberbarát playboyt, akinek a laza sármjáért ül be a néző a moziba képtelenség úgy árnyalni, hogy drámája maximálisan működjön és ez sem Blacknek, sem pedig a pánikrohamokban kitörő Downey Jr.-nak nem megy ilyenkor.

Viszont most először van valamire való tétje az egésznek. Noha minden idők egyik legszemetebb marketingjét és az ebből fakadó Mandarin-csavart azóta sem bocsájtották meg a legtöbben, gonoszai - a némileg tisztázatlan motivációik ellenére is - kellően fenyegetőek, ahogy az akciók is a két elődhöz képest lényegesen decensebbek és kreatívabbak. Ezekre pedig szükség is volt, ha már a főhős mozgatórugója (tehát Pepper) most is végtelenül halovány.

Thor - Sötét világ (2013)

A Marvel Filmes Univerzumának talán leglélektelenebb és idegenebb filmjéhez folytatást készíteni nem lehetett hálás feladat, főleg, hogy az eredetileg kiszemelt rendező, Patty Jenkins is lelépett, hogy aztán (mit ad isten?!) a DC Wonder Womanjét dirigálja. A helyére jött a sorozatok világában ismert Alan Taylor és némileg finomított a Brannagh által felvázolt királydrámán. A Westeros világán edződött direktor pedig egy sokkalta élőbb és sokszínűbb univerzumot teremtett, ami már nem idegeníti el közel sem annyira nézőjét, mint elődje.

Az univerzális konfliktus ellenére azonban fájóan súlytalan most is az egész. Hiába kiforrottabb Hemsworth, Loki árnyalt szerepének a felduzzasztása, vagy a látványos akciók, ha nincs súlya az egésznek. Ennek egyik felelőse az első részre is jellemző infantilis humor és annak mértékének az emelése, ami hol Kat Dannings és gyakornoka hülyüléseiben, hol Stellan Skarsgaard indokolatlan mesztelenkedéseiben öltenek testet, és ezek a gegek már túlontúl elharapóznak a fináléban, ezzel méginkább elvéve az egésznek az élét. Persze ebben a  helyét a fantáziavilágban látványosan továbbra sem találó Portman és Hemsworth közötti zéró kémián kívül a teljesen feleslegesen kisminkelt Christopher Eccleston (egyeseknek csak Kilences) rém súlytalan Malekith-je is közrejátszik, akinek a lényegi feladata és motivációja kimerül abban, hogy bizonyos időközönként elkiabálja magát, hogy "Elpusztítom a világot!".

A helyzeten viszont a már említett emberközelibb univerzum mellett javít a nagyfokú kreativitás. Az addig jobbára fantasy vonalon mozgó mítikus világ sci-fi elemekkel vegyül, London lényegesen jobb helyszín a végső összecsapáshoz, mint az első rész poros új-mexikói kisvárosa, nem is beszélve a világok közti harcról. Az üdvösséghez ez azonban továbbra is édes kevés.

Amerika Kapitány - A Tél Katonája (2014)

A második fázis első két filmje hőseik sorsának továbbgörgetésén kívül jobbára megragadtak a biztonsági játék szintjén. Amerika Kapitány visszatérése viszont már az előzetesekben sugallta egy teljesen más zsánerbe való belépést. Míg az első epizód tisztelgés volt a háborús kalandfilmek előtt, addig A Tél Katonája az 1970-es, valamint a mai modern paranoid kémthrillereit idézi meg, némi rendszerkritikával megfűszerezve. Ezzel együtt a Kapitányt karakterét is úgy használják a Russo fivérek, amilyen szerepet már évtizedek óta ellát a képregényekben: egy kortalan emberként, akinek mára már avittasnak ható világnézete útmutatásként szolgálhat az egyre átláthatatlanabbá váló világban.

A szabadság pedig - ahogy Loki is mondogatta a Bosszúállókban - csupán illúzió, és ezt a Kapitány sem hajlandó elfogadni, és komoly morális kétségek gyötrik saját feladata, valamint megbízói döntéseinek helyességéről, miközben a paranoid "Ne bízz senkiben!" elv nem csak a főhősre, de a nézőre is átragad, ezzel komoly erkölcsi súlyt adva a cselekménynek. Pont ez a Marvel filmekhez mért realisztikus komorság (humor szinte zéró) az, ami miatt a műfaj rajongói is sokkalta jobbnak - sokan pedig a Marvel legjobbjának - titulálják a folytatást.

Ezzel együtt az első rész szerethető bája odaveszett, ami még nem lenne probléma, ha koncepciójában végig következetes maradna. A finálé kapcsolókért való rohangálása, vagy a komoly test-test ellen feszülő harcokat olykor megtörik a zsánertől elszakadni képtelen irracionális megmozdulások. A másik címszereplő pedig mondhatni elsikkad, és mindössze a badass faktort hivatott szolgálni. Ellenben a hollywoodi mainstreamtől már jócskán eltávolodott legenda, Robert Redford már puszta jelenlétével is növeli a film (egyébként sem alacsony) IQ-ját, ezzel a mozival pedig a komolytalansággal és túlzott könnyedséggel (sokszor jogosan) vádolt Marvel a felnőtt, vagy legalábbis a serdülő korba lépett...

A Galaxis Őrzői (2014)

...Hogy aztán visszarepítsen minket a gyerekkorunk űrkalandjaiba. A Marvel kétség kívül a legmerészebbet ezzel a filmjével lépte, nemcsak a műfaji választást, hanem karaktereit illetően is. Peter Quillék ugyanis jópár lépcsőfokkal lejjebb foglalnak helyet, mint Tony Starkék. Hiszen az emberbarát playboy és a rakétás mosómedvék között egy rakat olyan hős foglal helyet (Hangya, Doctor Strange, Fekete Párduc), akiknek az ázsiója sokkal nagyobb, de az első önálló kalandjuk csak a Filmes Univerzum harmadik fázisában debütál.

A műfaji választásban (tehát az űroperában) most is maximálisan helytáll a stúdió, és egy olyan változatos flórával és faunával rendelkező univerzummá bővíti már meglévő világát, amilyet utoljára George Lucas eredeti Star-Wars trilógiájában láthattunk. Ráadásul a címszereplői közötti csapatdinamikát tanítani valóan oldja meg a forgatókönyvíró-rendező James Gunn (Super): a Bosszúállók farokméregetéséhez képest minden egyes hős különböző érdekek mentén megy kezdetben külön utakon, de végül egy irányba.

Azt viszont nehéz lenne megmondani, hogy a film körüli hype mennyiben a kész termék, és mennyiben a remek marketing, a zseniális soundtrack vagy a Marvel fanbase érdeme. A csapat összeszokásán túl a történetnek most sincs valamire való tétje (csak most nem a Földet akarják leigázni, de a lényeg ugyanaz), és a Macguffin is a Bosszúállók Végtelen Háborút készíti elő. A jobb sorsra érdemes Lee Pace Ronanje a Thor: Sötét világ Malekithjéhez hasonlóan súlytalan, amit ripacssággal próbál ellensúlyozni, nem is beszélve arról, hogy a Bosszúállók után a fináléban a fenyegetés harmadjára támad a magasból, miközben az akciószekvenciák is nélkülöznek minden fajta maradandóságot. Mégis a 80-as évek előtt tett főhajtás - a soundtrack mellett az Indiana Jones és az elveszett frigyláda fosztogatói előtt tett tisztelgés a nyitójelenetben - mindenképpen a Marvel egyik legszerethetőbb, ha sajátosan gyermeteg humora miatt nem is feltétlenül messze legjobb filmjévé avatja.

Bosszúállók: Ultron kora (2015)

Nem csoda hát, hogy olyan filmekkel a Marvel háta mögött, mint az első Bosszúállók, a Tél Katonája, vagy A galaxis őrzői megnőtt a várakozás a szuperhőscsapat újabb egyesülésével szemben, amit sokan mégis csalódásként éltek meg. Ebben nem csak a film az egyre terebélyesebb franchise-ban betöltött szerepe volt a ludas, hanem a legutóbb a kritikusok és rajongók által mennybe ment Joss Whedon is, aki kimondva-kimondatlanul, de összekülönbözött a Marvellel.

Azonban Whedon egyértelműen tisztában volt vele - és talán ez az, amit az egyszeri néző rendre elfelejt - hogy az első rész szertelenségét és frissességét lehetetlen volt újrateremteni, éppen ezért személyesebb vizekre evezett és most nem külső, hanem belső ellenséggel kell szembenézniük a hősöknek. Ezt nem csak a címszereplő antagonsita, Ultron hívatott megjeleníteni, mint Tony Stark pozitív célokra létrehozott, mégis rendeltetésének sajátos logikája mentén ellenszegülő teremtménye, hanem a szintén újonc Skarlát Boszorkány is. Az intimebb légkör mégis a csapat eddig lesajnált oszlopos tagjában, Sólyomszemben ölt testet, aki a szuperemberek között jóformán egyedül képviseli a józan észt és akinek a halálával aljas módon végig eljátszik Whedon, hogy végül teljesen mást áldozzon be a nagy fináléba (amelyben a fenyegetés ismét a magasból támad az emberiségre).

Ugyanakkor a Marvel üzleti konstellációja egyértelműen itt bosszulja (nomen est omen) meg magát a leglátványosabban. Az Ultron kora ugyanis nem csupán egy trilógia középső darabja, hanem a Bosszúállók által összefogott szériák átvezetőjéül is szolgál: az itt felszínre kerülő feszültségek majd csak 1 évvel később öltenek veszélyes mértéket, a Végtelen Kövek utáni hajsza pedig még mindig a startvonalnál tart, miközben a karakterek közti egyensúlyozás sem sikerült olyan tökéletesen (szegény Thor), mint legutóbb. Pont ez az előre utalgatás okolható azért, hogy elődjével ellentétben nem áll meg önálló filmként a lábán, hiába üt meg szórakoztató blockbusterhez képest bensőségesebb hangokat.

Hangya (2015)

Talán a Marvel filmjei közül egy sem indult akkora hátránnyal, mint a Hangya. Ez persze több okra is visszavezethető: egyrészt ott van maga a címszereplő, aki papíron hiába a Bosszúállók alapító tagja, a filmkészítők kicsit megkavarták a dolgokat, így Hank Pym (Michael Douglas) itt már egy kissé megkeseredett vénember, aki a falra mászik a Bosszúállóktól és különösen a Starkoktól (nem a westerosi fajtától természetesen), mégis szüksége van egy profi betörőre, Scott Langre.

A szkeptikusok egyszerűen képtelenek voltak komolyan venni egy hangyaméretűre zsugorodó, és az ízeltlábúaknak parancsoló hőst, pláne úgy, hogy az majd valamikor egyenrangú harcostársa lesz az olyan isteni teremtményeknek, mint Thor, Vízió, vagy a Kapitány. Ezt persze még képes lett volna elhessegetni a hosszú évekig a film felett bábáskodó Edgar Wright (Scott Pilgrim, Vaskabátok), aki a forgatás megkezdése előtt, alig egy évvel a premiert megelőzően dobbantott, hogy a helyére a vígjáték veterán Peyton Reed kerüljön.

A Marvel pedig ügyesen játszotta ki ezeket az előítéleteket, és hozta tető alá leginkább önironikus darabját, amely memento is egyben, hogy honnan is indult a széria. A világmegmentés itt jóformán másodlagos, és a Yellow Jacket (Corey Stoll) által hozott személyes konfliktus kerül inkább előtérbe, még ha az nem túl komplikált is. A finálé is ezek miatt a sorozat egyik legszórakoztatóbbja, amely amellett, hogy felüdülés a korábbi epizódok "égből jön az áldás" szintű csinnadrattáihoz képest, rettentő kreatív. Persze ettől még nem veszti el a film a sorozatra jellemző gyorskaja jellegét, de ettől még meglepően jóleső élmény.

Amerika Kapitány: Polgárháború (2016)

Kevin Feige-ék vitán felül eddigi legnagyobb vállalkozása viszont a korábban már jól felépített szuperhőscsapat szétzilálása volt, ráadásul mindezt a harmadik fázis nyitófilmjében, amely elviekben az élő lelkiismeret harmadik külön mozija, gyakorlatilag egy Bosszúállók 2.5... vagy legalábbis attól függ, hogy honnan nézzük. Elvégre hiába van szinte mindenki itt a korábbi csapatfilmekből (kivéve Thort és Hulkot), valamint hiába exponálják be - inkább a fanservice, semmint érdemi motivációk révén - Sólyomszemet, Hangyát, vagy az újdonsült Pókembert, ez mégis elsősorban a Kapitány, valamint Bucky filmje és az ő korábbi két mozin átívelő barátságuk története.

Amelynek köszönhetően most csúcsosodnak ki az érdekellentétek Rogers és Stark mentén, amely a fenti karakterbehozatallal ellentétben a legkevésbé sem mondvacsinált. A hősök cselekedeteinek következményeivel való szembesítés elkerülhetetlenné válik, ahogy az arra adott válasz is, amelyre nincs egyöntetűen jó, vagy rossz reakció, mert az adott figura szemszögéből abszolút logikus. A szuperhősök alárendeltsége pedig abszolút vízválasztó, és külön dícséretes a széria következetességének a szemszögéből, hogy a korábban renitens Stark van mellette, míg a patriótának elkönyvelt, valójában a mindenkori hatalom felett álló elvekhez hű Kapitány ellene.

A Russo-tesók gyakorlatilag hibátlan érzékkel adagolják minden karakternek a motivációját, ahogy a kezdetben elsikkadni látszó gonosz Zemo is a tettekkel való könyörtelen szembenézést szimbolizálja és összességében véve is a Marvel Filmes Univerzumának legérettebb (és legjobb) darabjává teszi jól láthatóan bejárt ívével, amely nagyban kezd és kicsiben zár. A patikamérlegen adagolt karakterisztika azonban még a jól eltalált, frappáns humor ellenére is távolságtartóvá teszi, ahogy az utolsó percekben is sajnálatosan visszavonulót fúj, elszalasztva egy valóban bátor befejezés lehetőségét, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a Marvel - még ha a járt utat a járatlanért csak apró léptekkel is hagyja el - a felnőttkorba lépett, és a Doctor Strange is ennek egy ékes bizonyítéka...

Doctor Strange (2016)

Pedig valahol megáll a lábán az a hasonlat, hogy a Doctor Strange a Vasember újracsomagolt változata és nem csak azért, mert itt is egy arrogáns Sherlock Holmesnak kell újra definiálnia önmagát és a világba vetett hitét. Scott Derrickson filmje abban is megegyezik a Marvel Filmes Univerzumának az alapkő letételével, hogy ez állt meg azóta a leginkább a saját lábán. A stáblistás jelenetet leszámítva nincsenek benne ki-be járkáló vendégszereplők, az utalások pedig a tágabb univerzumra elhanyagolhatóak, jóformán észrevehetetlenek.

Mindemellett a Doctor Strange a maga egyszerűségéhez mérten kifejezetten eszes mozi, abban a tekintetben legalábbis mindenképp, ahogy a mágiát ebbe az amúgy is sokrétű világba beemeli, ráadásul mindezt egy a racionalitásba két kézzel kapaszkodó (és ebből adódóan cinikus) főhősön keresztül. Benedict Cumberbatch tehetségét pedig éppúgy dicséri, hogy ezt a lényegében kung fu mozdulatokkal abraka dabrázó figurát komolyan tudjuk venni, mint társaiét. Hiába pazarolja el Hollywood megint Mads Mikkelsen tehetségét egy sablon motivációkkal felvértezett gonoszként, a dán színész erős jelenléte éppúgy rengeteget javít a helyzeten, mint Tilda Swintoné, Chiwetel Ejioforé, vagy akár Rachel McAdamsé.   

Mint ahogy a Marvel jobbára sematikus akcióit is felváltotta az Eredetből átemelt és felturbózott városhajlítgatása és folyosós bunyói, akárcsak Michael Giacchino zenéje is képes kitűnni a széria mezőnyéből. Ez persze nem változtat azon, hogy a recept ettől még ugyanannyira sematikus, mint évek óta a stúdiónál szinte minden és a gyorskaja szindrómát (amint vége, e is felejted) ez sem tudja kikerülni, viszont érezhetően érettebb, tapasztaltabb kezek rakták össze a Marvel ezen főztjét, ami éppen ezért jobban is tud esni, amíg nézi az ember. 

A galaxis őrzői vol. 2. (2017)

Mit tud tenni az ember, ha a világ egyik leghíresebb franchise-ában tett bemutatkozása azonnal kultstátuszba emelkedett? James Gunn minden bizonnyal kikérte Joss Whedon tanácsát és hasonló elvek mentén készítette el Űrlordék második kalandját, mint amaz az Ultron korát: vagyis egyszerre emelte a téteket és evezett személyesebb vizekre.

Ehhez pedig némileg A birodalom visszavágból ismert struktúrát is kölcsönvette, ha már a 80-as évek előtt tiszteleg a mozijaival. Nem csupán Kurt Russell "Én vagyok az apád." szerepével - aki szemmel láthatóan piszkosul élvezi, hogy egy ennyire Ego-ista figurát játszhat, még ha a motivációi kikezdhetőek is - hanem azzal is, hogy a már összeszokott csapatot szétzilálja, hogy azok szép lassan rájöjjenek arra, hogy ők sokkalta inkább családtagjai egymásnak, mintsem szimpla érdekszövetségesei. Peter és Gamorra a saját családi problémáikkal (őrült apuka, dühös hugica) is próbálnak megbirkózni, miközben rendezniük kell a rakoncátlan kölyköket (Groot és Mordály), valamint az érzéketlen nagybácsit (Drax). És akkor még nem beszéltünk Mantisról, vagy Yonduról. 

Gunn pedig abszolút sikerrel jár, pedig látványosan mindent túlcsavar az előző részhez képest: a poénokat, az akciókat, a látványt, a zenét és még az érzelmeket is, hogy a végén garantáltan ne maradjon szem szárazon, miközben a 80-as évek nosztalgia életérzését továbbra is a maximumon pörgeti. Ez válik egyben legnagyobb előnyévé éppúgy, mint hátrányává: annyira színes-szagos audiovizuális élmény az egész, hogy éppúgy megfeküdheti az ember gyomrát, mint amennyire még az elsőnél is jobban magával tudja ragadni.

Pókember: Hazatérés (2017)

Hiába épült már majd egy évtizede a Marvel Filmes Univerzuma, annak koronaékszere, a közkedvelt és barátságos Pókember látványosan hiányzott a képletből. Kész szerencséje volt Kevin Feigéknek, hogy a Hálószövő jogait birtokló Sony második nekifutásra is befürdött a szuperhőssel - maga alá temetve olyan tehetségeket, mint Andrew  Garfield, vagy a rendező Marc Webb - ezzel otthagyva egy félkész franchise-t, amit még megfejelt a Sony körüli hackelési botrány. Ezek után a Marvel könnyebb pozícióból tárgyalhatott a Sonyval a hős kölcsönadásáról, aki ha erőltetetten is, de belekerült a Polgárháborúba, ezzel is felvezetve első önálló kalandját az MCU-n belül.

Pókembernek pedig úgy kellett harmadjára is eredetsztorit adni, hogy kihagyják Ben bácsit, a pókcsípést, valamint a "Nagy erősség nagy felelősséggel jár." mantrát. Mindezt pedig lényegében teljesen egyszerűen érte el a független filmek világából érkező rendező, Tom Watts: egy olyan világban helyezte el hősét, amelyben a Bosszúállók (minden értelemben) megkerülhetetlenek, de azok kalandjaihoz képest mégis kisebb, átélhetőbb tétekkel, és tette mindezt a klasszikus John Hughes-filmek derűs stílusában.

És bejött! Nem maradéktalanul, de abszolút üdítően. Főhőse minden addiginál fiatalabbra hangszerelésével megadta azt a fiatalos könnyedséget, amely az előző interpretációkban csak hébe-hóba köszönt vissza, az említett felelősségvállalást kimondatlan tanulságként vitte végig a cselekményen, mindemellett hőséhez hasonlóan főgonosza és annak motivációi is földhözragadtabbak, átérezhetőbbek. Tom Holland ehhez mérten szeretetre méltó és esendő a szerepben, de a show-t egyértelműen az ex-Batman, Michael Keaton antagonistája, a Keselyű uralja - akihez még egy ügyesen felvezetett fordulat is köthető - ezzel Loki mellett a széria legemlékezetesebb gonoszát megalkotva. Ugyanakkor hiába a kitartó lendület, a 21. századhoz mérten lényegesen diverzebb suliközösség, legtöbb mellékkaraktere csak fel van skiccelve (Flash Thompson újraértelmezése pont ezért sem működik) és a hős drámája sokszor azért enerváltabb az előzőeknél, mert a film igyekszik elkerülni, hogy a korábban használt paneleket, jellegzetességeket elsüsse, amit olykor árnyal a kissé felemás CGI is. Azonban mindezek ellenére Pókembert visszaadta a fiataloknak és még Tony Stark sem telepedett rá a filmre, amivel könnyen behálózza közönségét a későbbiekben is.  

Thor: Ragnarök (2017)

Ha volt a szériának mostoha gyereke, akkor annak mindenképpen Thor számított. Ez még a Bosszúállókban is -  különösen az Ultron korában - szembeötlő volt, éppen ezért nem csoda, hogy nem kifejezetten kapkodták el a trilógiazárlatot. Kevin Feigék pedig abszolút húztak egy merészet és a királydrámázó Kenneth Branagh, valamint az iparos Alan Taylor után az abszolút friss hangnak számító új-zélandi vígjátékrendezőt Taika Waititi (Hétköznapi vámpírok, Vademberek hajszája) vette át a stafétát, aki hozta azt, amihez értett: a könnyed, improvizatív humort.

És a rajongókat ugyan ebből a szempontból meg is osztja a produkció, hiszen az Asgaard pusztulását, valamint a Planet Hulk történetszálat ötvöző mozit a témához mérten túl könnyednek, komolyan vehetetlennek tartották, pont a humor kellett ahhoz, hogy a villámok istene végre tényleg szerethető, kedvelhető figura legyen. Ehhez kellett persze a részről részre a szerepbe belerázódó Chris Hemsworth is, akiről nem először derült már ki, hogy ragyogó komikusi vénája van, viszont most tudta érdemeiben először kamatoztatni azt. Waititi pedig az ő esetében is igyekszik kiaknázni minden lehetőséget, ebben a néhol A Galaxis Őrzőit, máskor a Flash Gordont idéző buddy movie-s űrkalandban. 

És a humor a történet tétjét valóban súlytalanná teszi, azt nem lehet elvitatni a mozitól, hogy hatalmas FUN lenne az egész, miközben ott vannak a karakterek kisebb drámái is: Odin becstelen öröksége és amit a fiaira hagy, Valkűr múltja, Hulk és Bruce Banner viszonya "önmagához" és a világhoz, Hela valóban indokolt haragja, ezekben mind-mind ott vannak a kis személyes tragédiák, amelyek a film adott pontján felszínre törnek... és amelyekből, ha kell, Waititi nem rest viccet csinálni, mint például a mostanra kiszámíthatatlanságában is kiszámíthatóvá váló Lokiból, vagy a főhős machoságából. Ehhez mérten színészei is szemmel láthatóan jól szórakoznak - Jeff Goldblumnak azt a feladatot adták, hogy játssza Jeff Goldblumot és ő ezt élvezettel meg is teszi, míg Cate Blanchett gonoszát ugyan bántóan alul használják, de az Oscar-díjas színésznő így is tobzódik abban, hogy ő lehet a rossz lány - a bevételek alapján pedig a közönség sem bánta ezt az elkomolytalankodást...

Fekete Párduc (2018)

...hogy aztán a Marvelnek nem csupán az egyik legkomolyabb (és legsikeresebb), hanem az eddigi legpolitikusabb filmje születhessen meg. Míg Pókember felvezetése a Polgárháborúban minden szórakoztató momentuma ellenére is erőltetettre sikeredett, addig a Fekete Párducnak nagyon is helye volt a Kapitány és Vasember csörtéjében és egy teljesen más, az addigiaktól eltérő kultúrát, valamint ezzel járó értékrendet helyezett kilátásba, amit a Megálló, valamint a Creed - Apollo fia rendezője, Ryan Coogler szállított. Cooglernek pedig úgy sikerült a fekete közösség számára egy fontos filmet létrehoznia, hogy nem kizárólag nekik szólt.

Pedig alapjaiban hasonló királydráma szolgáltatja az alapokat, mint Thor fentebb ecsetelt kalandjai esetében, azonban a Shakespeare összes helyett a film olyan témákba kap bele, mint az uralkodó felelőssége a népéért, vagy egy ország szerepe a világpolitikában, mindeközben pedig ott van még a hűség eszménye is, nem beszélve a bosszú, a harag jogosságának kérdéséről. Persze ezek csak annyira vannak jelen, amennyire egy 200 milliós blockbusterben könnyen csúszik a popcorn és a kóla mellé, de már ezek felvetésével is képes túlmutatni a legtöbb látványfilmen.

Ugyanakkor mindezek ellenére sem sikerül igazán kiemelkednie a Marvel Filmes Univerzumából, hiába az illusztris szereplőgárda - akiken keresztül anélkül képes úgy beszélni faji különbségekről és fájó múltról, hogy egyszer is dühös kiáltvánnyá válna - és a magával ragadó flóra és fauna, Coogler a kelleténél többet markol, mint amennyit fogni tud. A humor még sosem volt ennyire oda nem illő (mintha a Tél Katonájában a legkomolyabb helyzetekben akarnának benyögni egy egysorost) és a címszerepben Chadwick Boseman hiába kimért és mégis kétségektől gyötört, ahogy azt egy friss uralkodótól elvárná az ember, a showt egyértelműen Coogler állandó színésze, Michael B. Jordan nyúlja a fő ellenlábas Koncoló szerepében, de a végre CGI-tól mentes Andy Serkis is tobzódik a gonosz szerepben és Martin Freeman is hozza a tőle elvárható szakmai profizmust, mindemellett utóbbi két karakter saját jogán van a történetben, nem pedig kényszeredettségből, vagy kötelező comic reliefként, mint ahogy az fordított esetekben történni szokott. Azt viszont nem lehet elvitatni a filmtől, hogy fontos állomás nem csupán a Marvel szemszögéből - aki egyre érettebb, felnőttesebb megközelítéseket alkalmaz, nem felejtve elsődleges célját, a szórakoztatást - hanem Hollywoodéból is.

Most pedig elérkeztünk ennek a 10 éves filmfolyamnak az első (de közel sem  utolsó) kicsúcsosodásához, a Bosszúállók: Végtelen Háborúhoz, amelyben az eddig megismert karakterek állnak össze, rakják félre sérelmeiket a nagyobb jó érdekében és sokuknak vélhetően ez egyben az út végét is fogja jelenteni, valamint egyben egy korszak lezárultát is. A kérdés az, hogy vajon mennyire lesz képes megfelelni a 10 éve srófolt elvárásoknak a szuperhőscsapat legújabb kalandja?  

És Ti hogy látjátok a Marvel Filmes Univerzum eddigi filmjeit?

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.