Igen! Tudjuk, tudjuk! A csapból is ez folyik, minek reklámozni, mi lesz, ha a gyerek meglátja, mi sem vonulunk büszkén, mert heterók vagyunk (csak 364 napot), természetellenes (csapjuk fel a wikipédiát a századeleji tankönyvek helyett), Isten ellen való és a Biblia is elutasítja (ellenben a rabszolgatartással, a megkövezéssel semmi baja), kihal az emberiség (jelenleg az emberiség köszöni szépen, épp túlnépesedéssel küszködik) és még napestig lehetne sorolni a fejekben élő tévképzeteket. Hogy manapság erről lényegesebben elfogadottabban megy a diskurzus (már ahol persze), abban nem kis szerepe van a filmiparnak is, amelyik ugyan még mindig óvatosan mer csak hozzányúlni a témához a profitmaximalizálás jegyében, nehogy elijessze a potenciális nézőket, különösen akkor, amikor a nemzetközi piac húzza ki őket a slamasztikából és számos államban törvény tiltja a homoszexualitás bárminemű ábrázolását. Viszont akkor is elmondható, hogy napirenden tartja, reflektál a valóságra (nem is tehet mást) és szerencsére vannak olyan, igényes és fontos filmek, amelyek számos érdekes aspektusból vizsgálják meg a kérdést akár történelmi, akár karakterisztikai szempontból, ezzel is közelebb hozva minket a megismeréshez. Mivel az oldalnál úgy gondoljuk, hogy a filmek a toleranciára, mások elfogadására tanítanak, álljon itt 10 olyan film, amit akkor is érdemes megnézni, ha nem értjük, miért borul évente egyszer szivárványba a világ, vagy a Facebook.
A gyerekek órája/Végzetes rágalom (1961)
A közhiedelemmel ellentétben meleg tematikájú filmek már a némafilm korszakában is készültek és azóta folyamatosan, de erősebb lökést a téma a 60-as évek polgárjogi mozgalmai során kapott. Ennek eredménye volt az 1969-es Éjféli cowboy is Jon Voighttal és Dustin Hoffmannal, amit anno pornográfia kategóriába kívántak sorolni. Az a film ugyan a férfiprostitúciót állítja a középpontba, valamint a barátságot, és érintőlegesen érinti is a melegség témakörét, mégis inkább William Wyler egy kevésbé ismert klasszikusát és a korát megelőző művét citálnám ide, ami Lillian Hellman 1934-es (!!!) színművét vette alapul, ami maga is igaz történetet vett alapul. Karen Wright (Audrey Hepburn) és Martha Dobie (Shirley MacLaine) egy kis New England-i lányiskolában tanítónők, ám amikor az egyik elkényeztetett diákot hazugságon kapják és büntetésből nem mehet el a hétvégi lóversenyre, azt hazudja, hogy látta tanárait csókolózni. Ezek után a botrány megállíthatatlan, ami Karen leendő eljegyzésére, Joe Cardinnal (James Garner) a munkájukra, valamint egymáshoz fűződő viszonyaikra is kihatással van, a tragédia pedig elkerülhetetlen.
A film több, mint fél évszázados, de még mindig aktuális kérdéseket vet fel, amikor a szakmai előmenetelét, avagy alkalmazását a szexuális preferenciától teszik függővé. Ugyan számos cégnél erre már nagyon ügyelnek, még mindig napi szintűek az effajta diszkrimináció alapján tett elbocsájtások, gyűlölet bűncselekmények, vagy éppen gyilkosságok. Irakban a nagy népszerűségnek örvendő, mindössze 24 éves Karar Nashi holttestét a minap találták meg, a közmegegyezés szerint vélt melegsége miatt halálra verték. Azonban a fejlettnek titulált nyugaton az iskolai bullyingban ez mindennapos, ahogy arra a 13 Reasons Why-ban is volt említés.
Kánikulai délután (1975)
A filmtörténet egyik legjobb túszejtős filmje egyben az egyik legfontosabb kiállás is a melegekért. Egy 10 percig tartó bankrablásból végül több órás túszdráma és felejthetetlen médiaesemény lesz, többek között azért, mert Sonny (Al Pacino) finanszírozni kívánja transzszexuális párja nem átalakító műtétjét.
Sidney Lumet vitán felül zseniálisan értett a zárt térben játszódó, feszült drámákhoz (lásd. még 12 dühös ember), erre a Kánikulai délután is jó példa. A film természetesen akkor is jól működne, ha Sonnynak a beteg anyjának a műtétjére kellett volna a pénz, de érthető, hogy a négy évvel korábban a valóságban is megtörtént eset, és annak - már akkor is botrányosnak számító - vonatkozásai felkeltették a Warner érdeklődését, hovatovább abban reménykedtek, hogy Sonny és párja esküvői videója, és az abból fakadó botrány berángatja a nézőket, de ezt Lumet végül kivágta, mert szerinte a közönség túl viccesnek találta volna és utána nem tudták volna a történteket komolyan venni. Ahogy Pacino is megtagadta a közte és Chris Sarandon közötti csókot és inkább a telefonbeszélgetés mellett döntöttek, ami színtiszta rögtönzés volt (mint a film nagy része). Ezzel együtt számos szinten int be a macho kultusznak már pusztán Sonny motivációival, és amellett, hogy a társadalmi kényszerek mellett ott van az anyai majomszeretet kérdése is, a filmen is tisztán érződik a vietnami háborúból való kiábrándultság és annak elvesztése felett aratott fájdalma.
Philadelphia - Az érinthetetlen (1993)
A nemrég elhunyt Jonathan Demme A bárányok hallgatnak után egy szintén merész témához nyúlt, méghozzá a 10 éve tomboló AIDS kérdéséhez és ezzel együtt a másság kérdéséhez, ami nem mellesleg bebizonyította az addig jobbára vígjátékszínészként ismert Tom Hanksről, hogy milyen hatalmas színész (1 évvel a Forrest Gump előtt meg is lett az első Oscar-díja érte). Andrew Beckett (Hanks) egy jól menő sztárügyvéd Philadelphia egyik legnagyobb jogászcégénél, szinte garantált a szakmai előmenetele, míg nem kiderül, hogy AIDS beteg, ami után elbocsájtják. A férfi stílszerűen ügyvédet (Denzel Washington) fogad és beperli volt munkaadóit.
Okkal lehet mondani, hogy alapmű a témában, az pedig csak hab a tortán, hogy a világ egyik legjobb színésze, Mr. Nice Guy alakítja a főszerepet, ami az egyébként komoly téma befogadását is megkönnyíti. Demme remekül állítja párhuzamba egymással az AIDS-szel szembeni félelmet az átlag ember homoszexuálisokhoz fűződő fenntartásaival. Ezt elsősorban a Washington alakította Joe Miller karakterfejlődésén keresztül lehet lemérni, aki mintapéldánya annak a típusnak, aki azzal kezd minden ilyen irányú beszélgetést, hogy "Nincs bajom a melegekkel, de..." (észre sem véve, hogy a de szócskával máris az ellenkezőjét állítja az első tagmondatnak), és ebből az elzárkózott, már-már homofób állapotból (kirohanása a boltban az egyik emlékezetes momentum) válik az ügy hatására egy lényegesen nyitottabb, elfogadóbb emberré. Az AIDS mellett azonban arra is rávilágít, hogy a társadalom milyen sokszor kényszeríti titkolózásra az - egyébként szorongó - egyént.
Madárfészek (1996)
Az Őrült nők ketrece szintén megkerülhetetlen darab és talán az eredeti francia verzió a jobb, az amerikai feldolgozás Robin Williamsszel az ismertebb, legalábbis gyakrabban bele lehet futni a tv-ben. Armand (Williams) egy sikeres meleg bárt üzemeltet Miami Beachen transzvesztita showkkal körítve, és annak sztárja, Starina, civilben Albert (Nathan Lane) a szeretője, avagy párja. A baj akkor következik be, amikor Armand heteroszexuális kísérletezéseiből született fia, Val (Dan Futterman) eljegyzi egy kőkonzervatív szenátor (Gene Hackman) lányát, Barbarát (Calista Flockhart) és az egész család abban a hiszemben érkezik Miamiba, hogy egy kedves, tisztességes polgári családdal ismerkedhetnek meg, miközben a szenátor körül éppen politikai botrány van kibontakozóban. Így nincs mit tenni, Armandék bele mennek abba, hogy egy estére másnak adják ki magukat, mint amik, de semmi sem megy könnyen.
A téma örök érvényűségét és humorát talán mi sem bizonyítja jobban, minthogy Alföldi Róbert rendezésében a darabot Hevér Gábor és Stohl András főszereplésével még mindig telt házzal játsszák a pesti színházak. Emellett a maga bájosan vicces módján az előítéletek lebontásán, valamint a társadalmi elvárásoknak való megfelelésről, sokszor azok hamisságáról is mesél.
Brokeback Mountain - Túl a barátságon (2004)
A téma másik megkerülhetetlen alapműve az Annie Proulx novellája alapján készült szerelmesfilm, amelyben két wyoming-i marhapásztor, Ennis Del Mar (Heath Ledger) és Jack Twist (Jake Gyllenhaal) egymásba szeret a 60-as években. A kor nem engedi, hogy azok legyenek, akik, így családot alapítanak egy-egy nő (Anne Hathaway és Michelle Williams) oldalán, de a szerelmük erősebb ennél, így időnként visszatérnek szerelmük színhelyére, miközben másik életükről tudják, hogy rothadásra van ítélve.
Ang Lee lassú folyású, melankolikus mozijának egyik legnagyobb erénye, hogy a lényegen semmit sem változtatna az, ha az egyik férfiszereplőt nőre cserélnénk. Ugyanakkor vitathatatlanul rávilágít arra - amellett, hogy a western kőkemény, machoizmusát a legendák szintjéről lerángatja a valóságba - hogy milyen hazugságokba, önsanyargatásokba képes belehajszolni magát az ember a társadalmi elvárások tükrében, ahogy arra is, hogy bátorság is kell az ebből való kilépéshez. Gyllenhaal, valamint az elképesztő déli akcentust produkáló Ledger viszont vitán felül a filmtörténet egyik legszebb szerelmespárja, amiért okkal röpködtek akkor az Oscar-nominációk, viszont az Akadémia túlontúl gyáva volt akkor még nekik adni, vagy a filmnek, de legalább Ang Lee megkapta a szobrot.
Imák Bobbyért (2009)
Mi van akkor ha egy mélyen vallásos családba valaki melegnek születik? Mi van akkor, ha a szülő dogmatikus gondolkodása tragédiához vezet? És ezek után ezt hogyan dolgozza fel? A számára addig biztonságot nyújtó vallás miért nem tud neki menedéket adni?
Ez némileg kakukktojás, mivel egy TV-filmről beszélünk, de a téma sokszínűsége, befogadhatósága, no meg az azóta kivívott finom kultusza miatt úgy gondolom, hogy csak azért is itt a helye. A Hegylakó rendezője ugyan sokszor didaktikus, már-már giccses filmet forgatott, de szerencsére nem annyira, hogy ezzel elvonja a figyelmet a valóban megtörtént eset fontosságáról, arról nem is beszélve, hogy Sigourney Weaver hatalmasat játszik benne. Egyrészt Russell Mulcahy ráirányítja arra a létező problémára a fókuszt, ami manapság az USA-ban (de vélhetően a világon másutt is) egy igen súlyos probléma: amikor is a fiatalokat a coming outjuk után kitaszítja a családjuk a vallási paradigmákra hivatkozva. Például a rendőrségeknél mindennapi az ilyen riasztás, vagy a meleg hajléktalanok kérdése (akiknek jó része nincs 20 éves) elég súlyos probléma a mai napig, pedig ott a melegjogok előrehaladottabb állapotban vannak. Emellett a vallási dogmák az egyén boldogságára való hatását, no meg a Biblia sokszínűen történő értelmezését is sikerül bemutatnia.
A gyerekek jól vannak (2010)
Mi történik, ha két leszbikus nevel fel két gyereket, akik a felnőttkorhoz közeledve érdeklődni kezdenek azután, hogy ki is lehet az apjuk. Kinyomozni és felvenni a kapcsolatot vele még a könnyebbik része, azzal számolni azonban, hogy mennyire felforgatja az életüket viszont már sokkalta nehezebb.
Szivárványcsaládokról ritkán készül film, ezért is hiánypótló alkotás Lisa Cholodenko műve amellett, hogy arra a közhiedelemre is rácáfol, hogy az azonos nemű párok gyerekei nem lesznek maguk is melegek. Noha a fiatalabbik gyerek, Laser (Josh Hutcherson) esetében belebegtetik, hogy esetleg ő is a saját neméhez vonzódik, ez sosem kerül kimondásra és reakciói ugyanezek lennének egy "normál" családban lévő kölyöknek is. És itt van a film legnagyobb erőssége! Ez a család ugyanolyan gondokkal küzd, mint akármelyik másik: vannak veszekedések, féltékenykedések, financiális kérdések, a szakma előtérbe helyezése... magyarán a családfők nemi összetételén kívül semmiben sem különböznek az átlagtól.
Adéle élete (2013)
Egy tini lány élete nem piskóta, pláne amikor nem egy fiúba, hanem kék hajú lányba szeret bele. És ezek után megtapasztalja, mi is az a szerelem, milyen önmagunknak lenni, milyen elhagyatottnak lenni, avagy ha úgy tetszik a felnőtt lét elviselhetetlenségeivel együtt élni.
A film, amelyről elsőre két dolog ugrik be az embernek: a hossza (3 óra), és a naturalista, kendőzetlen, mégis velejéig természetes szexjelenete a két lány között. És a film itt-ott valóban feleslegesen túl van nyújtva, mégis megkapó, emberi pillanatai, valamint finom kérdésfeltevései azok, amelyek közelebb hozzák a meleg szerelmet a nézőkhöz (mert két nővel könnyű, ugyebár) és rávilágít arra, hogy mindenkit ugyanazok mozgatnak: ugyanúgy képesek vagyunk szerelembe esni, ámítani önmagunkat, csalódni, mint bárki más, legyen az férfi, vagy nő, hetero, vagy meleg.
Büszkeség és bányászélet (2014)
Az angoloknál bájosabban és viccesebben talán senki sem tud erről mesélni és az egész kicsit olyan, mintha Richard Curtis (Igazából szerelem) írta volna, amiben a slussz poén az, hogy igaz történetet dolgoz fel. 1984-ben ugyanis a Vaslady, Margaret Thatcher kormányzása alatt sztrájkba léptek a bányász szakszervezetek, akik minden segítségnek örültek, azzal viszont nem számoltak, és nem is nagyon tudtak mit kezdeni, amikor a szivárványos társaság lett a legnagyobb támogatójuk.
A film legnagyobb erénye, hogy úgy újszerű és friss - emellett hihetetlenül, szívet melengetően cuki - hogy valójában semmi forradalmi nincs benne. Két, teljesen más nézetet és társadalmi közeget állít szembe egymással, akik folyamatosan hatást gyakorolnak a másikra, csak ezt két személy helyett két csoporton keresztül teszi. Ebből kifolyólag a változatos karaktereken keresztül igen sokszínű aspektusából világítja meg a kérdéskört mindkét oldalról, ráadásul ezt kiváló színészek (Bill Nighy, Imelda Staunton, Andrew Scott, Paddy Considine, Ben Schnetzer) tolmácsolásában.
Holdfény (2016)
Míg a Brokeback Mountainnél gyávák voltak odaadni a legjobb filmnek járó szobrot, addig a Holdfénynél - igaz az Oscar történetének legkínosabb közjátékát követően - már hallgattak a kor szavára. A film Chiron életének 3 szakaszából ragad ki egy-egy pillanatot a gyerekkortól a felnőttkorig, bele értve önmaga szexuális ráébredésére és a környezete reakcióját erre, ami egyben az élete alakulását is meghatározza.
Ahogy a fentiekből is kitűnik, nem igazán lehet történetről beszélni Barry Jenkins filmjének az esetében, sokkalta inkább egy karakterív megrajzolásáról. A nyomor és annak körforgása mellett az ilyenkor elengedhetetlen álarc viselésére, az intimitás nélkülözésére vetül a reflektorfény. Ezeket nem szájbarágósan, sokkalta inkább finoman érzékeltetve jeleníti meg a Holdfény.
És amíg az újdonság erejével képes hatni egy-egy ilyen mozi, addig bizony szükség van felvonulásokra, polgárjogi harcokra és bizony minél több filmre, amely akár csak érintőlegesen, akár a témát maximálisan körüljárva foglalkozik mindazzal, hogy sokkalta több van, ami összeköti az embert, mint ami elválasztja.