Ez az a film, amelyben alig kell eltelnie két percnek, egy férfi torkán máris keresztüldöfnek egy répát. Ez pedig így, önmagában elég sok mindent elárul és nehéz ehhez bármit is hozzáfűzni. Legfeljebb azt, hogy az első tíz percben ugyanez a férfi egy tűzharc kellős közepén segédkezik szülésnél, hogy aztán a köldökzsinórt stukkerral lője el. Van még kérdés? Nem kell lennie. Nem nagyon van itt zsákbamacska: nagyon gyorsan kiderül, hogy ez a Te filmed-e, vagy inkább jobban teszed, ha messziről elkerülöd és gyorsan kikapcsolod.
Michael Davies idén tizenöt éve bemutatott akciómozija ezen túl sem kíván sokkal bonyolultabb metódust használni a néző megnyeresére, szórakoztatására: van egy férfi, akit az egyszerűség kedvéért Smith-nek neveznek (nyilván nem ez a valódi neve, de szinte lényegtelen), akinek meg kell mentenie egy újszülött csecsemőt néhány mindenre elszánt fegyveres alaktól. Közben pedig felfogadja a Monica Bellucci által megformált örömlányt arra, hogy szoptassa a babát. Nyilván nem hat újszerűnek az, ha egy filmnek ennyire szögegyenes története és még egyenesebb narratívája van, hiszen hasonlóan szimpla felálással rendelkezett például a John Wick is. És mint ahogyan John Wick, úgy Smith is hasonló elánnal, hasonlóan sebezhetetlen mentalitással lövi halomra az ellenséget mindenféle bravúros koreográfiát bevetve. Épp csak - ha a különbözőségeket akarjuk szemrevételezni - a Golyózápor mellőzi azt a pátoszt, azt az események mögött megbúvó hajszálvékony drámát, a truvájként felmutogatott világépítési szándékot, ami a Wicket olyannyira jellemezte.
A Golyózápor magasról tojik ezekre a dolgokra. Olyannyira tojik, hogy még a másfél órát sem éri el a játékidő, finoman jelezve, hogy ez a sztori tényleg nem igényli azt, hogy két órán keresztül húzza, vonja a történéseket, másfél óra ebből az abszurd mókázásból bőven elég. Pont jó. Pont tökéletes.
Paródia határán vagyunk mindvégig, de bármennyire is röhejessé válik mindaz, amit látunk, mégsem esünk át a ló túlsó oldalára. Davies az akciófilmek rengeteg elemét, közhelyét fésüli össze és emeli hatványára, vagy éppen üti el poénosan. Itt van a klasszikus, névtelen főhős karaktere, akit Clive Owen hoz erőteljes jelenléttel és karizmatikus faarccal. A film ugyan kokettál annak gondolatával, hogy háttértörténetet rajzoljon neki (mégpedig - magától értetődően - tragikusat), de nem erőlteti, nem sulykolja a nézőbe, ha akarod ott van, elfogadod, ha akarod, akkor figyelembe se veszed.
Alakjában egyszerre elevenedik meg Clint Eastwood névtelen hőse és John Woo pisztolyforgató figurái (elég erős jelzés az is, hogy végig egy babát védelmez, csak úgy, mint Chow-Yun Fat A fegyverek istenének utolsó harmadában). Smith karakteréről tehát sokat nem tudunk meg, inkább csak egy-két erősebb karakterjegy van, amit a poén kedvéért újra meg újra bedobnak. Ilyen a répa imádata, hogy olykor fegyverként is képes kreatív módon használni (nem tudok betelni annak a gondolatával, hogy valaki répával öl) és az, hogy időről-időre kibukik belőle valami, ami őt igazán irritálja. Legyen az akár egy szabálytalanul közlekedő autós, egy kávéját hangosan szürcsölő biztonsági őr, vagy éppen ha egy férfi copfot visel. Úgy zsörtölődik, mintha nem lenne holnap és olyan unott arccal rak rendet és kel egy kisbaba védelmére, mint azok a komoly arcú komornyikok valamelyik angol sorozatban, ahogyan a teát szolgálják fel. De rendkívül szórakoztató nézni, hallgatni őt, még akkor is, ha a legtöbb egysoros, amit a forgatókönyv felszolgált neki, szinte már tudatosan zsibbasztó ("Egyél zöldséget." - mondja, miután megölt egy embert egy répával) és hatványozottan eszünkbe idézi a Schwarzenegger-féle Kommandó hasonszőrű szövegeit.
Persze Owenen kívül ott van még az ügyeletes ellenlábas Paul Giamatti alakításában, aki mentalitásában, szellemiségében egyszerre idézi meg az összes "mindenkinél okosabb" fő ellenlábast, miközben ennek inverze is megtalálható benne. Egy elbaltázott Looney Tunes-rajzfilmszereplő személyiségjegyeivel Giamatti már egyetlen grimaszos mosolyával is megteszi a maga hatását, amikor pedig hébe-hóba elsüt egy-egy gonosz és rendkívül rossz viccet (egy ízben egy halott nő társaságában), önkéntelenül is elgondolkodok azon, hogy ez az ember miért is nem szerepel minden filmben is.
Az akciójelenetek egyébként végighúzódnak az egész filmen, egy-egy lövöldözés között csupán pár percnyi pihenő van és ezen pihenőkre sem ül le a dolgozat, folyamatosan mozgásban tartja Davies az eseményeket. Szerencsére nem is nagyon csinál titkot abból, hogy itt ténylegesen csak az a lényeg, hogy kit milyen módon lőnek le, ennek megfelelően pedig egészen kreatív módozatokat láthatunk a halálra. Ezek az akciójelenetek ha drámaiságukban nem is, de esztétikájukban nagyon sokat köszönhetnek John Woo filmjeinek. Clive Owen vetődik, két pisztollyal köpi az ólmot, egy-két lassított felvétel is becsúszik, a vér pedig bátran fröccsen a levegőbe - ha pedig szemeim nem csaltak, akkor az is old school módon, CGI-t mellőzve.
Így visszatekintve furcsának hat, hogy végül a film - habár kisebb kultstátuszt kivívott magának -, nem lett akkora siker. 39 millió dollárból készült és végül csak közel 27 milliót hozott a konyhára, ezzel pedig el is hasalt nem csak maga a film, de annak rendezőjéért, Michael Davies-ért sem kapkodtak aztán annyira a stúdiók. A Golyózápor óta csupán egy rövidfilmet és egy animációs darabot rendezett (egyiket 2013-ban, utóbbi pedig épp idén került bemutatásra), de azt is meglepettem konstatáltam, hogy maga Clive Owen is inkább kevéssé ismert filmekben kapott szerepet, vagy pedig mellékszerepekbe száműzték őt. Pedig ha megnézzük, a Golyózápor előtt ott volt Az ember gyermeke című Alfonso Cuaron-film főszerepében, Spike Lee is beválasztotta A belső ember élére Denzel Washington mellé, Robert Rodrigueznek hála pedig gyönyörűre faragott arcát is bámulhattuk a Sin City-ben (miközben orgánuma a hallójáratainkat simogatta). Ő az a színész, akiben megvan az a képesség, hogy kevés dialógussal, nulla monológgal is eladjon bármit (még úgy is, hogy arca alig rezdül). Partnere, Monica Bellucci szintén kisebb szerepekben tündökölt azóta, Paul Giamatti pedig ugyanúgy megmaradt annál a kísérletezőbb vonalnál, amelynek mindenféle film vagy sorozat részese tud lenni. Mondhatjuk tehát azt, hogy még talán ő az, aki a legjobban kijött a filmből.
Az "egyszemélyes hadsereg" típusú filmek azóta persze megszaporodtak: a John Wicken kívül itt volt a Liam Neeson nevével fémjelzett Elrabolva-filmek (és még egy tucat filmje a színésznek), a Bob Odenkirk főszereplésével készült Senki, és még sorolhatnánk. Abszurditásával, a paródia szélén való egyensúlyozásával azonban inkább sorolható a Crank-filmek körébe (még ha vadságában emez film még így is elég enyhének bizonyul azokhoz képest). Egyik helyszínről megyünk a másikig, a sztori meg sem próbál úgy viselkedni, mintha nem lenne más alibinél, az egész forgatókönyv csak és kizárólag arra jó, hogy mindenféle őrült ötletet kipróbáljon a rendező a színészek közreműködésével. Legyen az akár egy sajátosan levezényelt szülés, vagy pedig egy levegőben lezavart fegyverharc. Röhejességet illetően sokat tanulhattunk mostanában a Halálos iramban-filmektől, ahogyan azt is megtanulhattuk, hogy egy ponton túl már hiába minden őrült ötlet, ha nincsen egy olyan alap, amelyen az megmarad, akkor unalomba fullad. Itt szerencsére van annyira szellemes a körítés, van annyira vágtázó tempójú és van annyira szarkasztikusan vicces a főszereplő, hogy működjön a végeredmény. Már csak ezért is érdemes vagy újrázni ebből a filmből, vagy végre rászánni azt a szűk másfél órát az életünkből. Ha szeretjük az akciófilmeket, túl rosszul nem fogunk járni.