Ugorjunk vissza egy kicsit az időben, egészen 2008-ba, amikor is megjelent az Elrabolva (Taken) első része Liam Neesonnel. Akik már akkor is falták a filmeket, valószínűleg hozzánk hasonlóan megzavarodottan szemlélték a trailert, amiben az akkor 56 éves Neeson, aki korábban leginkább drámai szerepekben tündökölt, nyíltan akciószerep köntöst aggatott magára - majd a döbbenet csak még inkább elmélyült a film láttán, hiszen nem a paródia oldaláról lett megközelítve Neeson akciófilmes karaktere, hanem egy hiteles, akár reálisnak mondható szakmabelit keltett életre.
Visszalépve a jelenbe, Bob Odenkirk debütálása az akciófilm műfajában a Senki révén legalább ekkora kételyeket és megrökönyödést kellett volna kiváltania, ha nem lettünk volna szemtanúi Neeson sikeres pálfordulásának (amit azóta már túlzásba is vitt talán). Odenkirk is hasonló repertoárelőzménnyel vágott bele az új közegbe, hiszen leginkább drámai és vígjáték szerepeiből ismerhettük őt (Breaking Bad, Better Call Saul, Fargo) ám pont ez a két színész közötti hasonlóság volt a biztosíték arra, hogy az 58 éves Odenkirknek is menni fog az akciósdi. Ha a trailer nem lett volna elég meggyőző, a Senki megtekintése után minden kételyünk szertefoszlik Odenkirk akciókvalitásait illetően.
Hutch Mansell (Odenkirk) egy szétszórt családapa, akinek látszólag mindene megvan - család, nagy ház, biztos munka - de már az első pillanattól fogva szembetűnő, hogy mennyire erőltetettek számára a mindennapok. Míg ő meghunyászkodva elvállalja a családi ház fenntartását - több sikertelen húzással, hiszen rendre elfeledkezik a szemetes kirakásáról -, addig az elhidegült felesége karrierje csúcsán van, ami csak fokozott frusztrációt eredményez főhősünkben.
Egy éjszaka betörők rontanak rá a Mansell családra, ami a rosszakarók számára jól végződik - épségben megússzák, és némi pénzzel is sikerül gyarapodniuk. Ám ez a siker csak hajszálnyin múlik, hiszen Hutch az utolsó pillanatban fogja vissza magát, amivel ki is vívja a hősies fiúgyermek ellenszenvét. Ha nem is láttuk a trailert, ekkorra már nagyon gyanússá válik Hutch, aki láthatóan egy teljesen más arcát közvetíti a jelenben, mint amire valójában képes lenne.
A bonyodalom akkor kezd el kibontakozni, amikor Hutch lányának a játéka eltűnik - ennél a pontnál megidézve a 2010-es évek nagy klasszikusát, a John Wicket - és ekkor már a családapa sem bírja tovább türtőztetni magát. A régi kapcsolatai, valamint "mesteri meggyőzőképessége" birtokában felkutatja a betörőket, akikről egy újabb, empatikusabb árnyalatot ismerhetünk meg, ami Hutchot is a megbocsátás mezeire orientálja. Legalábbis látszólag, hiszen a kiengeszteletlen düh továbbra is nyomja Hutch lelkét, amikor hazafelé a buszra részeg randalírozók szállnak fel, ami főhősünk számára egyfajta isteni jel, hogy többé ne fogja vissza magát.
A történetről kár lenne többet írni, a buszon történt eseményeknek természetesen lesz következménye, amire az egész cselekmény fel lesz építve. Odenkirk már az első pillanattól kezdve fortyogó vulkánként uralja a jeleneteit, amit valószínűleg a korábbi drámai szerepei nélkül sosem tudott volna ennyire hűen átadni. Az addig sok mindenben meghunyászkodó férj a régi mesterségének felidézésével nemcsak az életcélját, hanem magabiztosságát és személyes vágyait is visszanyeri, melyekért hajlandó is lesz lépéseket tenni.
Egyben pedig kapunk egy olyan szegmenst is, mely őszinte szembenézés és kritika a Hutchhoz hasonló akciófigurákkal szemben - ezek a karakterek akkor tudnak igazán szórakoztatóak és lebilincselőek lenni, amikor a szenvedélyüknek élhetnek, ami pedig nem más, mint más rosszarcú emberek kiiktatása. Ahogy a nézőknek, úgy a karaktereknek maguknak sem szabadna hiú ábrándokat kergetni arról, hogy a normális emberekhez passzoló "békés, nyugdíjas évek" a John Wickeket, Hutch Manselleket vagy Bryan Millseket is megilletnék. Ezt nagyon jól példázza Hutch apjának, Davidnek (Christopher Lloyd) az esete, aki 80-on túl is képes mosollyal az arcán aprítani az ellenséget, majd bevallja, hogy rég szórakozott ilyen jól.
Kijár a dicséret Ilja Naishuller direktornak is, hiszen orosz származása ellenére sem hajlandó az elfogultság csapdájába esni, és nyugodt szívvel hajlandó rosszakként feltüntetni a honfitársait a Senkiben. Ugyanakkor pont ez az orosz kapcsolat vezethetett oda, hogy Odenkirk ellenpárjaként sikerült egy kompetens és hiteles színészt találni Alekszej Szerebrjakov képében, akinek nem kell külön odafigyelnie az orosz akcentusra, mint annak idején Marton Csokasnak a Védelmezőben. Eme két karakter között is van hasonlóság, hiszen mindkettőjük - joggal - elbizakodott, viszont végső soron esélyük sincs a protagonistával szemben.
Végezetül pedig akciófilm lévén essen pár szó az akciójelenetekről is - aki látta a rendező előző filmjét, a Hardcore Henryt, azt nagy meglepetés nem fogja érni. A harcok remekül megkoreografáltak, és ami külön figyelemreméltó, hogy könnyen követhetőek is, nincsenek idegesítő kamerarángások, melyek az élmény csorbulását eredményeznék. Ami pedig mindenképp kiemelendő, hogy bár kétségtelenül átlagon felüli képességekkel bír Hutch, egyedül ő is kevés lesz egy egész maffia ellen. Naishuller rendező kendőzetlenül kikacsint az Elrabolva, a Védelmező vagy John Wick filmekre ezzel az egyedül a világ ellen kezdeti felállással, de nem marad el az önreflexió, a kritika a zsánerrel szemben, és amennyire csak lehet, igyekszik a realitás talajához közel maradni. Persze az már egyén kérdése, hogy mennyivel valószerűbb, hogy egy vagy három ember ver vissza ötven másikat, de számszerűsítve mégis kedvezőbb helyzetet vázol fel az utóbbi felállás.
A Senkinek van egy olyan mélysége, amit nem feltétlenül várna el az ember egy ilyen akciófilmtől, de Naishuller szerencsére nem is tartja a fókuszt sokáig ezeken az önreflektálós üzeneteken. Nagyon is tisztában van azzal, hogy milyen célból ülnek le a nézők a filmje elé, és ennek megfelelően egy piszkosul szórakoztató alkotással örvendezteti meg őket. Akik még sosem láttak egyedül a világ ellen felállású akciófilmeket, azok is bátran tekintsék meg, akik pedig a cikkben is felsorolt műveket már kihúzták a bakancslistájukról, azok még inkább értékelni fogják az apró kiszólásokat és eltéréseket (a harc közben előkerülő játék a görbe tükör megkoronázása!) a megszokott menetrendhez képest.
