Húsz év elteltével újra lepacsiztunk ezzel a nagydarab, sziklakezű monstrummal. Guillermo Del Toro 2004-es filmje még mindig egy gyöngyszemnek számít a képregényfilmek között - kosztümjei, díszletei és alapvetően a látványa már önmagában megér egy misét. Akár újranézni akarjuk, akár úgy akarjuk megnézni, hogy eddig még nem volt hozzá szerencsénk.
Amilyen makacs tény az, hogy az ég kék és a fű zöld (illetve, hogy a nők titkolóznak), olyannyira kikezdhetetlen faktum, hogy Ron Perlman és Hellboy egymásnak teremtettek. Nem csupán Perlman istenadta fizikuma és arcberendezése okán, hiszen alapvetően a maszkmesterek csodákra képesek, de amiatt is, hogy a kősziklányi kiállás mellett tökéletesen hozta azt a kamaszos/tinis dacosságot, amely a filmbeli karakter sajátja. Azért hangsúlyozom, hogy a "filmbeli", hiszen több helyen kiemelték már (a képregény alkotója, Mike Mignola is), hogy Del Toro két mozifilmje nem egy szolgahű adaptáció - akár ha a karaktereket, vagy azok közti kapcsolódási pontokat nézzük, vagy éppen az alapmű szellemiségét vesszük figyelembe. Viszont A faun labirintusa rendezője van annyira saját kézjeggyel bíró történetmesélő, hogy ezt mind Mignola, mind pedig a rajongók egy könnyed legyintés kíséretében elnézik neki. Utóbbi például több interjúban is kiemelte, mennyire eltérő módszerekkel ábrázolják ők ketten ezt a világot (egy ponton felhozva példának a második rész részegen éneklős jelenetét), de ő jobbnak látta inkább hagyni a mexikói rendezőfenomént, hogy csak tegye a dolgát, hadd élvezze ki a lehetőséget.
A Hellboy pedig tagadhatatlanul Del Toro keze munkája (a második rész, amely amúgy sok tekintetben köröket ver elődjére, még inkább az). Benne mindennel, ami a rendező sajátja: furcsa lények, meg nem értettség, a kötődés, a szeretet ezerféle formájával karöltve - no meg dögös és menő akciójelenetek. A cselekmény még a második világháború idején kezdődik Skócia partjainál. Ekkor nyitnak meg a nácik egy portált, amelyen keresztül meg szeretnének idézni egy lényt (bizonyos Ogdru Jahadot), amely majd segítségükre szolgál ellenségeik legyőzésére. A portál megnyitásában segédkezik maga Raszputyin is két segédjével: Ilsa von Haupsteinnel és Karl Ruprecht Kroenennel - utóbbi klasszikus és legjobb értelemben vett vagány jobbkeze egy rosszfiúnak, hiszen ördögien bánik a pengékkel és rejtélyes fekete maszkot visel mindvégig. A jófiúk természetesen megpróbálják megakadályozni, hogy bármit is csináljanak a portállal, de a nagy összetűzés közepette csak átszökik egy kicsi vörös lény, akit aztán el is neveznek Pokolfajzatnak. Ugrunk jópár évet az időben: a kicsi Piros felnőtt és a kormánynak (azon belül is a B.R.P.D.-nek) dolgozik többedmagával (köztük a kopoltyúval rendelkező halszerű lénnyel, Abe Sapiensszel), hogy a hozzá hasonló, nem e világra való démonokat szépen eltegye láb alól. A múlt azonban egy ponton szépen visszaköszön és muszáj szembenéznie nem csak az időközben feltámasztott Raszputyinnal, de azzal is, hogy ő maga milyen eredettel is bír.
Klasszikus értelemben vett képregényes kalandfilm ez, amely könnyed humorral átitatott akciójeleneteivel teljesen olyan, mintha azok egy kis füzet paneljei lennének, szörnyarzenáljával pedig a rendező Ray Harryhausen filmjei előtt tiszteleg. Az előtt a Harryhausen előtt, aki a Titánok harca kézzel készített monstrumjait is köszönhetjük (még az eredetiét) és akinek filmjei olyannyira jelentettek jelentős inspirációt, hogy Del Toro magát Harryhausent is megkérte, hogy kicsit tanítsa a stábját azt illetően, hogy mit hogyan érdemes csinálni. A szörnyek és úgy en bloc az egész díszlet is olyan szenvedéllyel és szakértelemmel kivitelezettek, hogy öröm nézni, Guillermo Navarro operatőri munkája pedig felruházza a jeleneteket egyfajta gótikus-mocskos-kvázirealista misztikummal, ami különleges atmoszférát ad az egész filmnek. Megannyi jelenete tagadhatatlanul a horrorfilmek jegyében születtek, függetlenül attól, hogy a kész film korhatár-besorolása némileg megkötötte az alkotók kezét (de akkor is, így is megy a kaszabolás és jönnek a monstrumok a sötét, piszkos csatornákban).
A legnagyobb aduásza azonban a filmnek nem kizárólagosan a látvány, a díszletek, hanem maga Hellboy, azaz Ron Perlman. Kézműves technikával készített maszkja mai szemmel nézve is példaértékű: kifejező és részletgazdag, nem utolsó sorban pedig rendkívül jól mutat, öröm ránézni. Perlman alakítása pedig a maszk mögött is átüt, adekvátan éretlen viselkedése, hisztijei és féltékenységei (az amúgy másik filmhez íródott stalking-jelenet, ahol Liz-t és Myers-t követi egészen kiemelkedő példa erre) szórakoztatóak és megejtőek tudnak lenni. Saját magával, kinézetével és eredetével való vívódása pedig már itt is szépen megmutatkozik, habár igazán kiteljesedni csak a második részben tudott. Ebben a vonatkozásban is klasszikus Del Toróval állunk szemben: szinte mindegyik filmjében fellelhető a szörny-ember párhuzam, valamint önmagában annak a megkérdőjelezése, hogy a szörnyeteg eredendően rossz-e, vagy csak saját, piti kis percepcióink teszik azzá. Ennek fényében megjelenik egy kis Frankenstein, egy kis Pinokkió (milyen érdekes, lassan mindkettő feldolgozásra kerül a rendező keze alatt), hogy aztán egy Szépség és Szörnyeteg variánst is becsúsztasson, melyben a két véglet közötti határ szép lassan elmaszatolódik.
Ezzel pedig el is érkeztünk a film másik olyan eleméhez, mely nagyon jól működik: Hellboy és Liz kapcsolatához. A Selma Blair által alakított Liz Sherman szintén a B.R.P.D. tagja, ám a történet elején még egy pszichiátriai intézetben él, ahol megtanulta kordában tartani azon képességét, hogy pusztán az elméjével képes tüzet gerjeszteni. Liz és Hellboy nem csak munkatársak, de barátok és egymás lelki társai is, akik szerelmesek egymásba. Del Toro már itt is megmutatta azt, hogy a szerelem sokoldalú és nem lehet lebontani külsőségek és származások függvényére. Két eltérő világ találkozásáról beszélünk itt, amelyekről kiderül, hogy más-más okokból, de ugyanúgy, sérültségükben átlagtól való eltérésükben is teljes értékűek. Az ő kapcsolatuk is majd a folytatásban lesz jobban kibontva és ott kerül jobban reflektorfénybe, de már itt is ragyogó a két színész és két karakter együtt.
Ami viszont kevésbé működik a filmben (hiába nem ront annyit az összképen, hogy ne szeressem), az leginkább a forgatókönyvben keresendő és egy bizonyos mellékszereplő személyében. A film elején megismerjük John Myers-t, a fiatal és ambiciózus ügynököt, akit beosztanak Hellboy mellé mintegy bébicsősznek. Myers karakterének legfőbb funkciója az, hogy a nézői, laikus és kívülálló perspektívát biztosítsa és hogy az ő személyével együtt ismerjük meg ezt az idegen, furcsa világot, ami Hellboy-ék világa. Ez papírforma szerint akár működhet is, de a rendező semmit nem tud vele kezdeni, láthatóan nem érdeklik az olyan karakterek, akik picit is beilleszthetők az ún. normalitás skatulyájába. Így jelenléte leginkább felesleggé válik, könnyűszerrel kivehetnénk őt a filmből és nem sérülne semmit az egész szövete. Lizzel való plátói szerelmi közeledése pedig szintén teljesen érzelemmentes és jelentéktelen - nem szolgál másra, csak arra, hogy okot adjon Hellboy-nak némi féltékenységi rohamra (és, oké, arra a jelenetre, amelyben követi őket a háztetőkön ugrálva, ahogy randikávéznak).
Ezen kívül a sztori sem áll túl izmos szörnylábakon, bár a tematikák adottak: apafigurák, önmagunk megkérdőjelezése, jó és rossz közötti viaskodás, szerelem. De hiába John Hurt hathatós jelenléte, valahogy mégsem tudják megadni neki azt a platformot, amit igényelne a Hellboy-jal való kapcsolata és hiába jelenik meg sejtelmesen a sötétből Raszputyin (mint másik apafigura), érdemi motiváció és karakterének kidolgozása híján egész egyszerűen tényleg csak egy árnyék marad végig a sötétben. A film tehát inkább csak sántikál, amikor történetet kéne mesélni, viszont az összekötő akciójelenetek (a metrós akció például zseni) önmagukban is vannak annyira pazarak, hogy feledtesse velünk a hiányosságokat. Ötletes, gördülékeny koreográfiával rendelkező jelenetek ezek remek gegekkel, hatalmas pofonokkal és piszok jó látvánnyal.
A 2004 óta aztán számos képregényfilm készült, beindult az MCU, a DCEU, szuperhősök jöttek és mentek, kicsit kiszerettünk a műfajból, a Hellboy-t újranézve azonban egyértelmű, hogy igazából rendkívül fontos a sajátos kézjegy, a stílus, a kvázi személyesebb hangnem. A szenvedély. Húsz év után újranézve kisebb hibái ellenére is ugyanolyan remek szórakozásnak bizonyult, megannyi emlékezetes pillanattal. A négy évre rá érkező második rész csak ugyanezt erősíti, egyben hagyva maga után némi melankolikus érzést, hogy a tervezett trilógia végül nem készülhetett el (anyagi megfontolásból). Pedig de jó lett volna! Helyette kaptunk egy 2019-es rebootot, mely meglehet, hogy szigorúan véve közelebb áll hangvételében és szellemiségében az eredeti képregényekhez, viszont cserébe a legtöbb téren felér egy atrocitással a jó ízlés ellen (és azóta már dolgoznak a következő rebooton is). Nem baj. Ahogyan Bogie mondaná (ha épp nem Párizsról beszélne és nem Ingrid Bergmanhoz): nekünk mindig ott lesz Perlman.