A Guillermo del Toro-féle Hellboy második része óta vártak a rajongók egy folytatásra, kívánságuk viszont csak részben került meghallgatásra. A népszerű képregénysorozat egy teljesen friss adaptációt kapott, ahol nem csak del Toro helyét vette át Neil Marshall, de a Stranger Thingses David Harbour is csatlakozott a stábhoz, méghozzá Ron Perlmant váltotta Hellboy szerepében. A végeredmény pedig pont annyira katasztrofális, mint ahogy azt az előzetesek sugallták.

A legcélszerűbb rögvest tisztázni, hogy mit is várunk egy Hellboy típusú filmtől, csak hogy a vehemensebb hozzászólók is érezzék: az ostoba kritikusok sem egy második Aranypolgár reményében ülnek be egy trashfilmre. Egy laza főhős, látványos, jól megcsinált vérontás, amit lehetőleg egy belevaló soundtrack tesz hangulatosabbá. Ha esetleg ezekhez egy érdemi történet is társul, ami jobb híján legalább megadja a gerincét a cselekménynek, akkor már tényleg el vagyunk kényeztetve. A legfontosabb - számomra legalábbis - mégis az, hogy ezt a kétórányi bűnös élvezetet stílusosan adja elő valami, ahogyan azt példának okáért a del Toro-féle Hellboy is tette egykor. Óriási szükség van az e fajta lazább, rugalmasabb produkciókra, melyek jól időzített, intelligens poénokkal, vagy akár nyersebb humorral is új impulzusokat adhatnak a nézőnek. Piszkosul szórakoztató dolgokat ki lehet hozni a teljes őrületből és elborulásból. Az újragondolt Hellboy pedig tökéletesen bemutatja, hogyan NEM lehet egy ilyen élményt megteremteni.

Neil Marshall rendezése a képregények nyomán egészen Arthur királyig és Merlinig visszanyúl az időben, akik egy bizonyos Vérkirálynő, Nimue (Milla Jovovich) fenyegetésétől mentették meg a világot, ezzel elkerülve a pokol elszabadulását - ideiglenesen. Nimue felszabdalt testének darabjait összegyűjti a világ különböző tájairól egy démoni disznó, az egyetlen reménységünk pedig nem más, mint Hellboy (David Harbour), aki látszólag inkább egy óriási gyerek, mintsem pokoli bestia. Nem mondom, hogy filmek nem vittek el korábban a hátukon hasonlóan gyenge sztorikat, a Hellboy esetében mindenesetre biztosra mentek, hogy egy fikarcnyi eredetiség vagy egy üdítő csavar se kerüljön a dologba. Milla Jovovich gonoszán érezni, hogy szerettek volna vele valódi fenyegetést és tétet csempészni a Hellboyba, ám Nimue minden egyes megszólalásával önmaga paródiájává vált - sajnos nem szándékosan. A film maga ezzel egyidőben annyira görcsösen igyekezett kilépni del Toro és Perlman árnyékából, hogy abszolút nem volt tetten érhető az az önreflexív, ironikus hangvétel, ami igazolja a tényt, miszerint az elmúlt évek egyik legrosszabb trash filmje a Hellboy.

Hiába fűztem kevés reményt a Harbour-fémjelezte adaptációhoz, az még így is meglepett, hogy mennyire nem működött a film humora. Persze, vannak megmosolyogtató jelenetei a Hellboynak, egyes poénok kimondottan frappánsak voltak, ám a jelenetek túlnyomó többségét egy vállrándítással le lehet rendezni, annyira nem stimulálják az ember receptorait. A látvánnyal összességében nincs nagy baj, ami főleg azért hatalmas pozitívum, mert a filmben használt CGI-t mintha a 2000-es évekből vették volna elő, annyira műanyagul hatott - ezt persze jogosan foghatjuk a meglehetősen alacsony, mindössze 50 millió dolláros költségvetésre. Amint előkerültek a kevéske, de jól alkalmazott practical effectek, vagy épp Hellboy vedlett át egy igazi szörnyeteggé, akkor ideiglenesen el tudtam felejteni, hogy közel az alvás szélén vagyok. Talán ez a legnagyobb baj, lévén az elkeserítő stílustalanság (amihez egyáltalán nem kötelező a komoly büdzsé) és a jelenetek súlytalansága, a lélektelen, "badass-ségtől" fényévekre álló karakterek egyszerűen képtelenek megragadni a néző figyelmét - a látvány és a legjobb esetben is közepes intenzitású hentelés pedig abszolút nem volt azon a szinten, hogy elvigye az élményt a hátán. Tény, valóban egy véres és nyelvezetében nyers produkcióról beszélünk, ám amikor még egy relatíve egyszerű vértócsán is érzi az ember, hogy az csak animáció… nagyon ki lehet esni az élményből.

Hellboy karaktere menthette volna meg valahogy ezt az egészet, ám ez olyannyira nem sikerült, hogy több esetben is maga a címszereplő okozta a legnagyobb csalódást. Magam is csatlakoztam a David Harbour rajongói klubhoz a Stranger Things első évadja után, a színész viszont még jellegzetes arcvonásaival és "mackós" fizimiskájával sem tudta megadni Hellboynak azt a kiállást, ami miatt öröm lett volna nézni a filmet. Ez nyilván nem Harbour sara elsősorban, főleg, hogy nem ez a szerep követeli meg a szakma legkomplexebb játékát. Hellboy gyermeki attitűdje mindig is egy szórakoztató kontrasztot alkotott a karakter fizikumával, itt mégis kevesebb mesterkélt apa-fia szál, és több lazaság kellett volna a karakternek, aki így ívet is adhatott volna az erőtlen cselekménynek - helyette csak hisztizik meg ajtókat csapkod. Annak a cselekménynek, ami szűk kétórányi indokolatlan moralizálgatás után, egy ordas nagy klisétengert átúszva vall teljes kudarcot az apokaliptikus kaland elhozatalában. De legalább kaptunk két mocsok jól kinéző jelenetet, nagyjából egy percnyi összesített játékidővel. Hellboy két új szárnysegédje pedig szót sem érdemel, főleg az Abe Sapien és Liz Sherman pároshoz képest - semmit nem tettek hozzá a filmhez.

Néhány elfogadható jelenet, rengeteg művér és hatástalan káromkodások - nagyjából ennyivel össze lehet foglalni Neil Marshall műanyag Hellboy filmjét, ami se nem elég látványos, se nem érdekes, de a legkevésbé sem stílusos. Nem mondhatom, hogy kifejezetten fájna az élmény, ám ha csak valaki nem vevő a legingerszegényebb trashfilmekre is, akkor egy roppan súlytalan és álmosító két órára készüljön fel, ha mégis adna egy esélyt a filmnek. Nem nézhetetlen, de talán még annál is rosszabb és elkeserítőbb, hogy mennyire semmilyen és elcsépelt az új Hellboy.