A 2001-ben bemutatott Az elit alakulat minden várakozást felülmúló kritikai sikere és egyöntetűen pozitív nézői fogadtatása után csak idő kérdése volt, mikor áll össze újra egy háborús minisorozat erejéig a Steven Spielberg-Tom Hanks páros. Erre először 2007 augusztusáig kellett várni, amikor az új széria forgatása megkezdődött - és közel egy évig, 2008 májusáig tartott - Ausztráliában.
Majd pedig 2010-ig, amikor az HBO-n végre bemutatták a nagy várakozás övezte The Pacific - A hős alakulatot… amely azonban hiába mutatta be hitelesen az óceáni hadszínteret, végül nem tudta megközelíteni elődjét minőségben.
Pedig mindent adott volt a hasonló sikerre. A sorozat élén például Bruce C. McKenna, Az elit alakulat egyik fő írója állt, de a Band of Brothers című könyv szerzőjének (ez adta ugye az alapot az elődnek), Stephen Ambrose-nak a fia, Hugh Ambrose is részt vett a projektben, mint tanácsadó. Rajtuk kívül az HBO, a DreamWorks, valamint a Maffiózók (The Sopranos) és a Drót (The Wire) írói és rendezői alkották a kreatív csapatot, az említett Spielberg-Hanks duó pedig ismét ügyvezető producerekként felügyelték a munkát, akik ezúttal is temérdek energiát, időt és pénzt öltek az egészbe. Eredetileg ugyanis 100 millió dollárra becsülték a projekt elkészítését - szemben Az elit alakulat rekordot jelentő 125 milliós büdzséjével -, de végül több mint 200 millió dollárba került az egész. Így ez lett akkor a valaha készült legdrágább televíziós produkció, letaszítva a trónról elődjét.
És mégis. A végeredmény több ponton is hagyott kivetni valót maga után. Számomra legalábbis mindenképp. Az egyik ilyen fő pont például a karakterek voltak, akiken a legtöbb múlt. És akiken a leginkább elhasalt az egész nálam. Egyszerűen a készítők nem fordítottak elég időt a szereplők hátterének kialakítására és jellemeinek bemutatására. Alighogy megpillantottuk őket a hadseregbe való belépést követően, a következő jelenetben már teljes felszerelésben és kiképezve ott is voltak a frontvonalban. Időt nem hagyva a nézőnek arra, hogy kicsit megismerjük a karaktereket, megkedveljük őket, kötődés alakuljon ki feléjük. Pont azt a kiképzés részét hagyták el a készítők, ami alatt sikerült volna megjegyezni a szereplők arcát, kedvencet választani magunknak, és ezáltal elkezdjünk izgulni a sorsukért. Helyette az történt, hogy hiába hullanak a katonák, mint a legyek, ez nem érint meg minket annyira, mint kellene - ha egyáltalán megérint minket. Hiszen sokszor azt se tudjuk, ki halt meg éppen, láttuk-e már az adott arcot korábban, és elbizonytalanodunk, hogy most vajon sokkot kéne éreznünk, hogy meghalt, vagy ő csak egy valaki volt a sok közül?
Ráadásul ezúttal nem egy századra, vagy egy csapatra összpontosítunk, hanem három tengerészgyalogost követünk nyomon. Ez egyébként még jól is elsülhetett volna, ha sikerül őket érdekesre, kellően mélyre és izgalmasra megírni. De ez sem jött össze igazán, pedig próbálkoztak az írók belső monológokkal és vívódásokkal, szerelmi szálakkal, ám a legtöbbször roppant felületesnek érződtek ezek a jelenetek. A romantikus részeket pedig hadd ne említsem, mennyire oda nem illőnek és feleslegesnek hatottak, igazi baklövés volt ezzel kísérletezni egy ilyen alkotásnál.
A színészi játék ugyan még megmenthette volna a karaktereket, de sajnos senkit nem tudnék felfelé kiemelni. Persze lefelé sem, egyszerűen csak mindenki egysíkú és fapados, mindenféle karizma, érzelem vagy színészi eszköztár nélkül. Az említett három főszereplő katona is sajnos teljesen elveszik a karakterek tömegében, a rengeteg játékidő ellenére is. Sem a Robert Leckie-t alakító James Badge Dale, sem pedig a Eugene Sledge-t megformáló Joe Mazello nem nőtt fel nálam a feladathoz, hogy elvigyék a hátukon a sztorit. (Fun fact: az ő karaktereik egyébként emlékiratokat írtak a háború alatt és után, amelyek a sorozat elsődleges forrásanyagául szolgáltak).
A harmadik tengerészgyalogos pedig John Basilone (Jon Seda), a guadalcanali csata hőse volt, aki a háborús évek nagy részét a háború, valamint a hadsereg reklámozásával és népszerűsítésével töltötte, mielőtt Ivo Dzsimánál ismét harcba szállt volna. Basilone karaktere lehetővé teszi, hogy a háború szüntelen harcai és brutális körülményei mellett egy másik oldalról is bepillantást nyerjünk ebbe az időszakba. De ezek a részletek se nem érdekesek, se nem jól megírtak ahhoz, hogy ne érezzük időhúzásnak és unalmasnak, és ne várjuk azt a pillanatot, amikor visszatérünk a harcok poklába. Amiről végső soron a sorozat is szól.
És amit szerencsére itt is tökéletesen bemutattak. Mert minden hibája ellenére A hős alakulat hatásos, amikor a háborúról van szó. Arról a háborúról, amely teljesen az ellenkezője volt az európai hadszíntérnek, és amelyet ritkán látunk ilyen minőségben mozgóképernyőn. Pedig a múltban több kísérlet is történt az egyes csaták dramatizálására (például Midway, Ivo Dzsima, vagy a Pearl Harbor elleni támadás), de a csendes-óceáni háború soha nem élvezte azt a figyelmet, mint a szövetségesek győzelme a nácik ellen.
Itt viszont megkapta a rivaldafényt. Az ezernyi apró szigetért folytatott véres és kegyetlen küzdelmek - ahol a gerillaharc, az öngyilkos merényletek, a kézitusa és a lövészárkok lerohanása mindennaposak voltak - hihetetlenül valósághűen lettek ábrázolva. A dzsungelek pedig, ahol mindenfelé golyók repkedtek, sokszor azt sem tudva, hogy ki kire lő, miközben a különféle trópusi betegségek, fertőzések és szélsőséges időjárási viszonyok is kínozzák az embereket füllesztően folytogató környezetként hatnak számunkra is.
A remegő kamerafelvételek, amit ide is áthoztak a Ryan közlegény megmentéséből és Az elit alakulatból továbbra is tökéletesen működnek, a Guadalcanalról szóló korai epizódok, vagy éppen a Peleliu szigetéért vívott csatát bemutató későbbi epizódok pedig igazi blockbuster minőségűek látványban és megvalósításban, miközben nemcsak a háború dehumanizáltságát sikerül érzékeltetni, hanem azt is, ahogyan az elidegenedés terjedt a szövetséges katonák között.
Talán egy kritikát tudnék ezzel kapcsolatban megfogalmazni. Hogy a japánokat végig csak egy arctalan, hangtalan, láthatatlan gonosz ellenségmasszaként kezelték. Nincs emberi arcuk, nem ismerjük meg az ő oldalukat, hogy miért és kiért harcolnak, mit élnek át a küzdelmek során. Kár ezért, ezzel ugyanis extra drámát lehetett volna kölcsönözni a jeleneteknek.
Kicsit talán túl negatív hangvételű írás lett ez, holott egyáltalán nem rossz széria, sőt. Egyszerűen csak egymás után újranézve most a két sorozatot még jobban kijönnek a különbségek és az ebből fakadó hibák, ami miatt A hős alakulat végső soron mindig kicsit csalódás számomra, és csalódás lehet másoknak is. Ettől függetlenül ez még mindig egy jó, helyenként valóban hatásos, és kegyetlenül valóságos háborús sorozat, ami teljesíti azt a célját is, hogy tisztelegjen az életüket feláldozó katonák előtt, akik megvívták az otthonmaradtak helyett a háborút. Csak nem szabad tőle egy új Az elit alakulatot, vagy annak a szintjét várni. Akkor nem lesz baj.
