Mi történik akkor, ha Deadpoolnál még jobban bekattan valami? Ha Joker akar Batman helyére lépni? Ha valaki egy varázsgombával kitörölheti életének hibáit? És ha egy gyermeket kellene megölni a nagyobb jó érdekében? Ezekre és még sok minden más kérdésre választ kaphattok informatív rovatunkban, az Olvasósarokban, ahol igyekszünk megírni a véleményünket regényekről, képregényekről és egyéb olvasnivaló nyalánkságokról. Íme a legújabb adag.
Ölégia, avagy Deadpool kinyírja a Marvel-univerzumot és mindenki mást
Deadpool már az eddigi filmek és képregények során is olyan vehemenciával bontotta le a negyedik falat, mint gyomorsav a behabzsolt chimichangát, a Fumax újdonsága, az Ölégia viszont minden korábbi kattant kalandján túltesz. Noha a Deadpool: Zsémbes zsoldosban is olyan fékevesztett pillanatokban lehetett része az olvasónak, mint a zombi-dinoszaurusszal való harc és Kobakpool elmés egysorosai, azonban a Marvel Zombiverzumába tett kiruccanás csak hétvégi bevásárlás volt ahhoz képest, amit ez a kötet tartogat. A párhuzamos világból származó Wade Wilsonnál egy félresikerült orvosi kezelés után pattan el valami, ami arra ösztökéli, hogy legyilkolja a multiverzum minden jelmezes hősét és gonoszát, csakhogy ennyivel nem éri be a vörös veszedelem, és a mindenek alapját képző Ötletverzumot is betámadja. Fergeteges és egyben alkalmanként fájdalmas is látni, ahogy Deadpool sorra teszi el láb alól a kedvelt karaktereket és merészkedik odáig, hogy a Dzsungel könyve szereplőit sem kíméli. Azonban a lecsupaszított szórakozásban és a naturalista erőszakban bővelkedő panelek mellet az Ölégia arra is lehetőséget ad, hogy eltűnődjünk bizonyos filozófiai kérdéseken (például azon, hogy mit érezhet egy dróton rángatott képregényszereplő). Persze ezeket rendszerint megszakítja egy rakás poén, de a Zsémbes zsoldoshoz képest sokkal kevesebbet éreztem betalálónak, mint amennyit erőltetettnek. Szerencsére a több művész (Dalibor Talajic, Matteo Lolli, Sean Parsons, Salva Espin) munkájából összeadódó rajzstílus felerősítette a történet és az események szürrealitását, a Fumaxra jellemző anyagminőség pedig ezúttal is nívós kiegészítésként szolgált, így összességében rajongóknak mindenképpen javallott az Ölégia beszerzése - pláne ha látni akarjátok a Deadpool-alakulatot. Vagy Pandapoolt. Esetleg Rozsomákpoolt. Bármilyenpoolt.
Batman: Fehér Lovag
Batman talán legnagyobb ellensége, aki évtizedek óta keseríti meg a bőregér életét, számos történetben felbukkant már, mégsem ismerjük igazán. Sőt, alig ismerjük. Temérdek eredettörténete van és sok néven hívták már, a bűn bohóchercegének pedig pontosan ez a legnagyobb fegyvere: nem a káosz, hanem a titokzatosság. Sean Murphy (Hellblazer, Tokyo Ghost) ebben a misztikumban mártózott meg, mikor nyolcrészes minisorozatával új megvilágításba helyezte nem csupán Jokert, de a Denevérembert is, elvégre előbbi kigyógyult az őrületéből és Jack Napier néven próbálja megmenteni Gothamet (valamint boldogan élni Harley Quinn-nel), méghozzá utóbbitól, akit a város legnagyobb bűnözőjének állíttat be a közvéleménnyel. Vajon melyikük a hős és melyikük a gonosz? Csak fekete és fehér van a színpalettájukon, vagy mindketten belecsúsznak abba a bizonyos szürke zónába? Murphy következetesen, fordulatosan vezet minket végig ezen a kettősségen, miközben olyan kérdések is megválaszolásra kerülnek, amik valószínűleg már sok Batman-rajongó fejében szöget ütöttek. Murphy hatalmas szereplőgárdával dolgozik, akik közül sajnos néhányan elsikkadnak az események során, viszont így is figyelemre méltó, hogy sokan milyen utat járnak be - élen a két címszereplővel. Az írás mellett Murphy a rajzolásért is felelt, - Matt Hollingsworth színeivel kiegészített - sok panellal és gyakran horrorokba illő kompozícióival telített grafikai stílusa pedig még inkább fokozza a bizonytalanságunkat a karakterek fejlődésével, a motivációikkal kapcsolatban. A Batman: Fehér Lovag bensőségesebbé teszi számunkra Batmant és Jokert is, így bár a képregény előszeretettel dobja a mélybe olvasóját, mégis minden alkalommal örömmel mászunk ki a veremből.
From Hell - A pokolból
Alan Moore 1989-től 1996-ig sorozatként kiadott képregénye nagybetűs mestermű, ennek kijelentésében pedig még csak szemernyi túlzás sincsen. Moore arra vállalkozott a From Hellel, hogy egy korszakot annak minden mocskos részletével együtt megrajzoljon/megírjon és tegye ezt úgy, hogy közben a létező információkra támaszkodva eljátsszon azzal a gondolattal, hogy honnan jött és milyen szándékai voltak a hírhedt sorozatgyilkosnak, Hasfelmetsző Jacknek. Ugyan fikcióról beszélünk, de a társadalmi háttér, a közeg tagadhatatlanul valósnak mutatkozik, életszagúsága vitathatatlan. Zseniális, ahogy túlmutat a szimpla krimi határain és főként egyfajta tanulmányként funkcionál az emberi elméről és annak is a legsötétebb oldaláról. Emellett Moore történelemszemlélete is megér egy misét: lehetővé teszi idő és tér egybeszövését, ezzel kvázi egyetemes korképet adva az egész társadalomról (és közben fel-felbukkannak olyan emblematikus figurák, mint pl. az Elefántember). A kötet nívóját még emelik a nyugtalanító fekete-fehér rajzok, melyek kifejezők és mentesek minden szépelgéstől. Gyönyörű, éjsötét remekmű ez, amely beszippantott, bedarált, a végén pedig kiköpött. Túlzás nélkül állítható: szépirodalmi jelentőségű darab, amit mindenkinek el kellene olvasnia.
Brian O'Malley - Repeta
A Repeta című képregénnyel már egy ideje szemeztem - konkrétan abban a szent pillanatban, ahogy megláttam a borítóját, fülig bele is szerelmesedtem. A történet maga egy fiatal, étteremtulajdonos lányról szól, aki egy nap találkozik a szobájában egy szellemmel. A szellem felajánl neki egy gombát, illetve egy tollat és egy jegyzetfüzetet. Neki nincs más dolga, mint hogy felírjon dolgokat, amit szeretne kijavítani, majd bekapni egy gombát és elaludni. Hősnőnk szkeptikus, ám csak kipróbálja, majd látva az eredményt elkezd egyre jobban és jobban rákapni az ízére. Mohóságának pedig beláthatatlan és veszélyes következményei lesznek. Malley, akinek a Scott Pilgrim a világ ellen című képregényt is köszönhettük (amiből Edgar Wright készített zseniális adaptációt) egy gyönyörű kiállású, humoros, megkapó történettel örvendeztetett meg bennünket. A képregényt játékos hangvétel jellemzi (a Narrátornak folyton visszaszól a főszereplő és kommentálja a mondandóját), csodaszép rajz és egy olyan mondanivaló, amely univerzális értékkel bír. O'Malley arra keresi a választ, hogy vajon mennyire járnánk jól akkor, ha lehetőségünk lenne folyton korrigálni a múltban elkövetett hibákat - illetve egyáltalán érdemes-e úgy élni, hogy sosem hibázunk és mindig tökéletsen cselekszünk. A Repeta végül eljut a maga konzekvenciájára és teszi ezt szimpatikus karakterekkel, itt-ott fantasztikus elemekkel és tobzódó kreativitással. Az egyik legjobb, amit mostanában szerencsém volt olvasni.
A cikk folytatódik, lapozz a következő oldalra!