Hirdetés

007: Nincs idő meghalni - Kritika

|

Van viszont idő elbúcsúzni.

Hirdetés

Hogy ez a búcsú kinek hogyan esik Daniel Craig James Bondjától, az mindenkinek egyéni ízlés kérdése eldönteni, mindenesetre a készítők mindent megtettek azért, hogy minél érzelmesebb legyen mindez és nem spóroltak semmin. Sem a kütyükön, sem a kikacsintásokon, tisztelgéseken, fordulatokon… vagy a játékidőn. De haladjunk csak szépen sorjában, mint 007-es a névtelen pribékek lemészárlásán.

Hirdetés

A 2006-ban, a Casino Royale-lal indult Craig-éra számos szempontból sajátos helyet foglal el a franchise életében. Nemcsak azért, mert az "orosz dokkmunkás" ábrázatú színész volt a legtovább, a pandémiából adódó tologatások miatt 15 évig Őfelsége kedvenc titkos ügynöke (de nem a legtöbbször, azt - stílszerűen 7-szer - továbbra is a megboldogult Roger Moore tudhatja a magáénak), hanem mert Sean Connery óta ő volt az egyetlen, aki kvázi nem megörökölte a szerepet, hanem az alapoktól építhette fel azt. A széria producerei, Barbara Broccoli és Michael G. Wilson okosan belátták, hogy a 2002-es Halj meg máskor!-ral elmentek a (jég)falig, majd húztak egy merészet és újraindították a 40 éves sorozatot az alapjaitól, amihez Ian Fleming legelső regénye tökéletes alapként szolgált. Craig 007-ese egyszerre volt kegyetlen bérgyilkos és sebzett hősszerelmes (hol egyik következett a másikból, hol pedig fordítva), de a kor igényeire szabás kifizetődött: Craiget eddig egyedüliként a szerepben BAFTA-díjra jelölték, a karakter (viszonylagos) földre szállítása pedig megtérült, James Bond megérkezett a 21. századba.

Ez pedig nem kis teljesítmény egy kvázi mesehőstől, egy macho őskövülettől, a hidegháború maradványától. Ráadásul Connery óta először a filmek ismét összefonódtak (nem, továbbra sem az MCU találta fel a spanyol viaszt!), azonban nem is az aktuális esetek, világhódító tervek révén elsősorban, hanem a főhős személyiségén keresztül. A Quantum csendje inkább volt a Casino Royale végének agyonvágott, gyors akciókkal dúsított utózöngéje a bizalmatlanná vált, lelkileg kiüresedett, majd a szakmájában megnyugvást találó Bondról. A nem csak a széria, de a blockbusterek között is kifejezetten elit minőségnek számító Skyfall-t (anyagilag és díjak tekintetében is a legsikeresebb a széria 60 éves történetében) tekinthetjük úgy, mint ennek az egyfajta szakmai hűségnek, munkaterápiának a megkérdőjelezését M (Judi Dench) figuráján keresztül. Sam Mendes mesterműve azonban némileg patthelyzetbe terelte a szériát.

A zseniális zárójelenettel ugyanis a reboot megérkezett oda, ahová Bond a Casino Royale óta egyértelműen tartott, megvolt minden kötelező szereplő és kellék: M és a jól ismert irodája, Q, Moneypenny, kütyük… A 2015-ös Spectre éppen ezért nem is tudott, de felvállaltan nem is akart más lenni, mint egy klasszikus Bond-kaland Craig barázdált arcára szabva (hogy annak milyen, az más kérdés, de nem kéne a szemére vetni azt, hogy egy Bond-film Bond-filmként viselkedik), amely a fináléra, Christoph Waltz rutinból letolt gonoszának felbukkanásától menthetetlenül a darabjaira hullott szét. És akármilyen hangosan is hisztizett Daniel Craig, hogy inkább vágta volna fel az ereit, minthogy még egyszer visszatérjen a szerepbe, a szerződése mellett (ami a Skyfallal együtt még 3 filmre szólt) ott volt a film végén a tudat, amit minden film végén a feliratok az elménkbe sulykolnak: James Bond még visszatér… 

Ezzel pedig el is érkeztünk a Nincs idő meghalni-hoz, ami ennek az 5 filmes útnak a betetőzése és egyben lezárása. Már ebben (is) mindenképpen forradalmi a széria történetében Cary Joji Fukunaga (True Detective) rendezése, hogy a korábbi interpretációkkal ellentétben ez egy tudatos búcsú mozi, így próbál egyfajta tétet, súlyt - de ami még fontosabb: KONKLÚZIÓT!!! - adni az egésznek. És ezt teszi sokszor valóban bátran, merészen, eljátszva a figura 6 évtizedes, bevésődött amplitúdóival (garantáltan megosztó is lesz jó pár döntése), de közben tisztelegve is a rajongóknak (a korábbi filmek és könyvek ismerőinek is kedvez), ezzel pedig a széria egyik legbátrabb darabjává válik, párhuzamot teremtve az egyik legnagyobb Bond-klasszikussal, amelyre Hans Zimmer izgalmasan induló, de gyorsan középszerűbe átcsúszó zenei tisztelgései is rájátszanak. (Könyörgöm!!! Hozzák vissza David Arnoldot!!! Álmából felriasztva is összehoz egy remek Bond-muzsikát.)

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


Ráadásul Fukunaga igyekszik nemcsak eljátszani a már korábban bevett formulákkal, hanem a korábban felvetett kérdésekre választ adni, karakteríveket lezárni (utóbbiban lesznek várt és nem várt áldozatok). Például létezik-e megnyugvás egy volt bérgyilkosnak, aki úton-útfélen átpillant még mindig a válla fölött?! Betudnak-e valaha gyógyulni azok a lelki hegek, amelyeket az évek során szerzett?! És egyébként is: van-e még helye az ilyen vén rókáknak a terepen, ha már minden elintézhető egy gombnyomással?! Az viszont más kérdés, hogy Fukunaga milyen válaszokat ad minderre és a legfőképp hogyan.

A film ugyanis hiába tudhatja magáénak a leghosszabb játékidőt a maga 163 percével és a leghosszabb főcím előtti jelenetet - ezzel is letaszítva az 1999-es A világ nem eléget a trónjáról - egyszerűen a történetben, a karakterekben és a konfliktusban nincsen annyi. Ana de Armas rövid jelenlétével lopja a showt (a kémia közte és Craig között a Tőrbe ejtve után pedig ismét pazar), azonban Lashana Lynch hiába lett nagy dirrel-durral beharangozva és adok-kapokjai hiába szórakoztatóak Craiggel (ezekben érződik igazán a fedélzetre hozott Phoebe Waller-Bridge jelenléte), karaktere a dramaturgia szempontjából teljesen felesleges, ahogy Moneypenny-vel és Tannerrel sem tudtak mit kezdeni. Utóbbiak már a Spectre-ben is problémásak voltak, de ott még Mendes ügyesen kibekkelte, hogy az MI6 csapat tagjainak legyen szerepe. Ralph Fiennes M-je viszont a maga zordságával és sötét kis titkaival most is remek, Ben Whishaw Q-ja pedig továbbra is az egyik legjobb dolog a szériában. (És ha csak említés szintjén, de vele is tesz a sorozat egy tyúklépést a diverzitás felé.)

Viszont A Quantum csendje mellett az érából ez áll meg a legkevésbé a lábán és a teljes élvezetéhez kell minimum a Spectre ismerete, már csak annak két hangsúlyosan visszatérő szereplője, Léa Seydoux Madeleine Swannja és Christoph Waltz Blofeldje miatt. Mendes mozija anno megelégedett azzal, hogy meghagyta őket a korra hangszerelve, ugyanakkor a tipik Bond-girl és Bond-gonosz szintjén. Fukunaga igyekezett nekik nagyobb súlyt adni és többé-kevésbé sikerült is (Waltznak kvázi egyetlen jelenettel) és Seydoux ha nem is ér fel Eva Green Vesper Lyndjéhez, közel került hozzá, ami azért már valami.

A probléma viszont az - és ez részben Blofeld és a Spectre visszahozásából fakad -, hogy a film nem tud igazán, önállóan lélegezni, túlságosan cipeli annak hagyatékát, amire Fukunaga ráaggatja a már feleslegesen behozott/felduzzasztott karaktereket. Ennek legfőbb hozadéka, hogy a filmnek nincs érdemi főgonosza, ami egy Bond-filmnél elég nagy blama. Ezt a szerepet Rami Malek Safinja hivatott betölteni, akinek az entréje már-már horrorba illő és kevés játékidejében is hozza a rá jellemző, creepy vibe-ot, amiben mégis van valami bájosan szórakoztató. Csak sajnos a Dr. No-t idéző figurájának elfelejtettek érdemi karaktert, súlyt adni, a pontos motivációira pedig sohasem derül fény, ami egy extremitásokban gondolkozó (saját sziget, kertészkedés) megalomán őrülttől nézve csalódás.

Ahogy az is csalódás, hogy a film sokszor kisebb identitásválságban küzd. Egyszerre próbál meg tradicionális Bond-mozi lenni (a nyitány képileg, akcióban, zenében is az egyik legerősebb a franchise történetében) annak minden kütyükkel, őrült gonoszokkal tarkított szélsőségével együtt és kedvezni a Craig-éra földhöz ragadt stílusához. Mintha Fukunaga és operatőre, Linus Sandgren (Az első ember) az első félidő után elfelejtették volna, hogy Bond-mozit forgatnak és sem vizuális megoldásokban, sem akcióban nem tudnak felérni mindehhez, hiányzik az a fajta elegancia, ami Mendes két mozijában, vagy Martin Campbell filmjében megvolt. Zimmer zenéje ugyanez, noha Billie Eilish bágyadtan dünnyögő nótája a most is csodaszép főcím alatt kifejezetten kellemes és jól illik az egész film tónusához.

Mindazon által Daniel Craig talán legjobb, de mindenképpen a legérzelmesebb alakításával búcsúzik a szereptől, hardcore rajongók garantáltan elmorzsolnak majd pár könnycseppet is a végére. Craig kettőssége, megrepedezett álarca, humanista kontúrjai sohasem látszódtak még ennyire, ettől is rettentő szerethető a figurája és ez tud súlyt adni a töredezett cselekménynek. Éppen ezért fel is van adva a lecke az utódnak, bárki lesz is az. (A producerekről nem is beszélve.) Egy korszak lezárult, egy új pedig hamarosan megnyílik az új színésszel, akivel vélhetően más irányba mennek majd el a készítők, vélhetően a Moore-Brosnan vonalon. Hogy ezt a 15 évet és 5 filmet miként értékeljük, azt majd az idő úgyis eldönti, addig is viszont nyugodtan igyunk egy vodka-martinit Őfelsége elnyűhetetlen titkos ügynökére és Daniel Craigre! Felrázva, nem keverve. Természetesen.

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

007 - Nincs idő meghalni

Kinek Ajánljuk
  • Bond-rajongóknak!
  • A Craig-éra elkötelezett híveinek!
  • Az egyszerre bátor és nagyívű akciómozik szerelmeseinek!
  • Akik értékelik, ha egy sorozat ennyi év után is mer újítani… kísérletezni
Kinek Nem
  • Akik nem szeretik, ha egy franchise-ban minden mindennel összefügg!
  • Ha nem értékelünk minden fajta újítást!
  • Akik a régi Bondot akarják visszakapni!
  • Ha 163 percet egy akciófilm esetében soknak tartunk!
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.