A Jurassic World: Világuralom után tátongó űr keletkezett a filmiparban, már ami a dinós tartalmakat illeti, pedig nem sok olyan univerzális téma van, ami talán egyszerre mozgatja meg mindenki fantáziáját, mint az őshüllők. Ám az ilyen vákuumok egyben jó lehetőséget is biztosítanak a stúdiók számára, hogy azt minél hamarabb betöltsék valamivel - ezt az esélyt látta meg a Sony Pictures is, akik beálltak Scott Beck és Bryan Woods közös filmje mögé, amit a hangzatos 65-re kereszteltek el, és az elmúlt időszak egyik legígéretesebb trailerével keltették fel a mezei néző kíváncsiságát.

65 millió évvel ezelőtt játszódó történet, mely egy idegen civilizációból származó ember és az őshüllők kalandját meséli el - papíron jól hangzik. Sőt, a trailer egyes snittjei alapján a feszültségből sem kellett volna hiányt szenvedni. Ehelyett azonban összecsapott, borzasztó vágásokkal és nevetséges plot armorral operáló filmet kaptunk, ami után meglepődnénk, ha bárkit is megkímélne a csalódottság érzése a moziteremből kifelé jövet.

A 65 egy idegen bolygón indít: Mills (Adam Driver) egy tengerparton hesszel a nejével (Nika King) és lányával, Nevine-nel (Chloe Coleman). A gyermek súlyos beteg, ezért Millsnek be kell vállalnia egy kétéves expedíciót az űrben, hogy előteremthesse a kezelésre elegendő pénzt. Alaphelyzet pipa, jön is a kötelező vágás, amikor már az űrben vagyunk, Mills űrhajója pedig egyenesen belerepül egy aszteroidamezőbe, amit a főhősünk, egyedüli pilótaként, szinte teljesen átalussza. Csak az utolsó pillanatban ébreszti fel az űrsikló szintén megkésett riasztójának fényáradata és szirénája.

A katasztrófa elkerülhetetlen. Mills a géppel együtt lezuhan egy ismeretlen bolygón, amiről gyorsan kiderül, hogy a mi Földünk az, csupán 65 millió évvel korábban. Az űrhajó rakterében kriokapszulákban szundikáló embereket kellett volna eljuttatnia Millsnek A pontból B-be, ám egy kislány kivételével mindannyiuk odavész a zuhanás során. Mills már-már fel is adná egyedül a dolgot, de amikor belép az idegen nyelvet beszélő Koa (Ariana Greenblatt) a képbe, akkor az apai ösztön felülkerekedik rajta, és elindulnak felkutatni a kettészakadt űrhajó hátsó felét, amiben a mentőkapszula található, amelynek segítségével visszatérhetnek távoli otthonukba. A küldetést nemcsak a dinók nehezítik meg, hanem az őshüllők kipusztulásáért felelős aszteroida is, mely vészesen közeleg a bolygó felé.

A 65 láttán az az érzése támad az embernek, hogy az író-rendező párosnak volt néhány pillanatképe a cselekményből (melyek többségét el is lövik a trailerben), és mivel azok menőn néztek ki, megpróbáltak valamilyen sztorit faragni köré. A végeredmény olyan is lett, mint amit a hasonló megközelítésű filmkészítéseknél szoktunk látni. Zsúfolt, szétcsúszó, kapkodó, és mivel szó szerint egyik életveszélyes kalandot követi a másik, ezért a folyamatos "feszültség" végül kontraproduktívvá is válik.

Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen alaphelyzetű filmben gyorsan nyilvánvaló lesz a néző számára a két lehetséges forgatókönyv: vagy meghal az apafigura a végére, vagy mindketten megmenekülnek. Talán ha a nyitányban nem írják ki egy tollvonással a kapszulákban alvó utasokat, jobban szét lehetett volna porlasztani a kockázatokat a különböző karakterek között. Így viszont a plot armor nagyon gyorsan idegesítővé válik, hiszen hőseink egy idő után röhejes deus ex machina húzásokkal, és az előző jeleneteket megcáfolandó megoldásokkal ússzák meg a kalandokat.

Mindezt még menthetné, ha a két központi karakter közötti kémia kialakulna a cselekmény előremenetelével, megerősítve a drámai szálat, de Driver és Greenblatt kisasszony még a finálét követően is két idegenként hatott számomra. Az inkoherencia a cselekmény többi részét is áthatja: Mills civilizációjának technológiája ugyanis egyszer a legdurvább mesterséges intelligenciát is túlszárnyalja (mindenféle műhold nélkül azonosítja be az űrhajó másik felét, holografikus kivetítőn jeleníti meg a Föld felé tartó aszteroidát), máskor meg fabatkát sem ér (lásd a megkésett riadóztatást a film elején). Minden csak azért működik úgy, ahogy, és addig, ameddig, mert így írták meg a forgatókönyvet, nem pedig azért, mert ez egy jól átgondolt történet és technológia lenne.

A rendezőpárosról érdemes azt megjegyezni, hogy ők rendezték a 2019-es szabadulószobás horrorfilmet, a Prédákat (ami a maga nemében egészen jó lett!), ennek megfelelően a horrormúlt berögzüléseit nem is próbálják levetni magukról. Egészen pofátlan jump scare szituációkkal mozdítják ki a nézőt a komfortzónájából, de a film végére ezt az eszközt is túltolják.

A 65 legnagyobb erénye kétségkívül a vizuális világa. Mint felvetettem korábban, a projekt elején a rendezők előtt lebeghetett néhány pillanatkép, és ezeket jól fel lehet ismerni a film során, mert tényleg kreatív látványvilág és vizuális megoldás tárul elénk bizonyos snitteknél. Emellett pedig a dinoszauruszok is szemrevalók (ám nincs kizárva, hogy paleontológiailag beléjük lehetne kötni), bár gyanúsan sok a ragadozó azon a parányi területen, amit körbejárnak hőseink.

Amíg ilyen kevés őshüllős tartalom érkezik Hollywoodból (vagy máshonnan), addig pusztán a dinó hívószóval a 65-höz hasonló produkciók könnyedén bevonzhatják a nézőket a mozikba, hiszen ezek a teremtmények még a nagy szuperhős érában is érdekesnek és kuriózumnak számítanak. Ugyanakkor ezek az egykori állatok többet is megérdemelnének, mint amit a Jurassic World: Világuralom vagy - sajnos - most a 65 mutatott be róluk.