Filmszerető létem óta nagyon le tudnak venni a lábamról a bosszúfilmek, mert ha a filmesek jó érzékkel nyúlnak ehhez az elemi érzelemhez, ösztönhöz, akkor borzasztóan stílusos és katartikus alkotások születhetnek. Nem rejtem általában véka alá, hogy a Quentin Tarantino Kill Billje áll a szívem közepén, már ami a filmeket illeti, így valahol evidens, hogy számomra a bosszúfilmek magnum opusa is egyben. A dél-koreai Park Chan-wook Bosszú-trilógiája (a második felvonás, az Oldboy valószínűleg ismerősebben csenghet) viszont egy remek példa arra, hogy mekkora szabadságot ad ez a szubzsáner a hozzáértő kezeknek. Az elsőfilmes francia rendezőhölgy, Coralie Fargeat rögtön egy echte bosszúfilmmel nyitja meg nagyfilmes karrierjét, A bosszún viszont bőven lehetett volna még mit csiszolni.
A bosszú története műfajához hűen nincs túlbonyolítva és meglehetősen emberi. Jen (Matilda Lutz) egy fiatal, szemrevaló lány, aki nem éppen szende stílusáról híres, egy családapa, Richard (Kevin Janssens) hétvégéjét teszi szebbé egy isten háta mögötti sivatag oázisában. Jen viszont arra nem számított, hogy ágyasa két vadásztársa is felbukkan a nappalijukban, ezzel nemcsak tönkretéve a bulit, de egyikük odáig jut, hogy megerőszakolja a lányt. Jen az eset után azonnal hazautazna, Richard viszont tart attól, hogy beárulják az asszonynál, így lelöki Jent egy kisebb szakadék széléről, aminek alján egy kiszáradt fa nyársalja fel a nőt. Jen főnix módjára támad fel a halálból, véres bosszúja és a kiirtani való férgek között egyedül a sivatag kietlensége áll.
Sokáig próbáltam meggyőzni magam az ellenkezőjéről, de A bosszú valami gyalázatosan rosszul kezd. Jent a film abszolút nem akarja nekünk bemutatni, még kevésbé elérni, hogy szimpatizáljunk vele. Persze, amint megerőszakolják és majdhogynem megölik, jóérzésű ember létemre szimpatizálni kezdek vele és rábólintok a bosszújára, ám azon kívül, hogy a lány nem veti meg a testi örömöket, nem igazán tudjuk, ki az a Jen. Persze, valahol ez a szép ebben a műfajban, hogy nincs szükség a kötelező körökre, a tettek magukért beszélnek. Richard két haverjának karaktere és játékuk egyszerűen csak olcsónak hatottak, amik néhol már indokolatlanul komikussá tették egy olyan filmnek az expozícióját, ahol egy kegyetlen vérengzésre kellene felkészíteni a nézőt. Szerencsére az erőszaktevő Stan (Vincent Colombe) feljavul annyira, hogy legalább arra érdemes legyen, hogy a halálát kívánjuk.
A bosszú akkor javul fel, amint Jen különválik a három szerencsétlentől, és ugyan szavak nélkül, de önálló szerephez jut a vásznon. Nem akarok spoilerezni, így nem fejtem ki részletesen, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy A bosszú nem csak egy mezei akció-thriller, de természetfeletti elemekkel is meg van fűszerezve itt-ott. Jen "feltámadása" egy egészen jól fényképezett, piszkosul erős jelenetre sikeredett, ahol erőteljesen jelen volt egy szimbolikus háttér is, nem beszélve arról a szegmensről, ahol a "főnix-teória" megerősítésre kerül. Coralie Fargeat ezekkel a jelenetekkel piszkosul elkapta a fonalat, főleg úgy, hogy A bosszú egy pillanatig sem állt meg és magyarázta el a filmben látott "csodákat". Egyszerűen csak ott voltak, kimondatlanul ugyan, de rendkívül vizuálisan, és segítették Jent céljának beteljesítésében.
Én pedig azt kívánom, hogy bár ezt a vonalat helyezte volna előtérbe Fargeat. A bosszú egy olyan alkotás benyomását kelti, amit mintha két különböző személy rendezett volna. A lényeg, az működik, néhol kifejezetten mesterien bánik a film az erős képekkel: több százliternyi vér, kitépett belek, kicsorduló szemgolyók és átlőtt testrészek. Van itt minden, tényleg, emellett pedig egész ügyes érzékkel és tempóval adagolta az ilyen snitteket Fargeat, nem is beszélve Matilda Lutzról, aki ugyan nem vált a bosszú nagyasszonyává szerepe során, de igenis hitelesen és magabiztosan hozta a fegyverekkel tapasztalatlan, de vérre szomjas nő karakterét. Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy a film valami egészen brutális és kegyetlen. Ritkán takarom el a szememet a moziban, de ez most megtörtént; A bosszú némely (valójában egész sok) jelenetéhez szükség lesz egy masszívabb gyomorra, szóval az a 18-as karika nem véletlenül van a film előtt. A "töltelék" részek mindezekkel szemben alaposan rontanak az összképen, mivel a szintén Fargeat által írt forgatókönyvben kiütköznek azok a hiányosságok, amik visszatartják A bosszút attól, hogy hivatkozási alap legyen.
A kisebb-nagyobb problémák összessége miatt A bosszú valahogy nem tudott akkora hatást gyakorolni rám, mint akár a kiömlő belek nyers látványa. A bosszú, mint olyan igazolja önmagát, már ha van mögötte elfogadható motiváció, Fargeat filmje egyszerűen steril az érzelmektől. Tény, a bosszú egy olyan fogás, amit a legjobb hidegen tálalni, A bosszú a kelleténél még így is hidegebb, hiányzik belőle az a szikra, vagy akár cselekménybeli csavar, amit megkíván egy ilyen produkció. Ez mondjuk csak részben igaz, hiszen ott volt benne az a kissé elrugaszkodott vonal, a pár bravúrosan megkomponált jelenettel, aminek az egész filmet át kellett volna hatnia.
Vágytam rá, de a Coralie Fargeat filmje minden vérrel áztatott erénye mellett valahogy nem tudta megragadni mindazt, ami igazán emlékezetessé tudja tenni a bosszúfilmeket. Az viszont tuti, hogy első próbálkozásnak egy nagyon tökösen összerakott kis produkció lett A bosszú, méghozzá úgy, hogy a rendezői székben egy hölgy ült!