Hirdetés

A boszorkány - Kritika

|

Boszorkányok márpedig vannak - legalábbis Robert Eggers első filmjében mindenképp, ez pedig rendesen megrémiszt minket.

A tengerentúlon már megismertette magát a mozgókép rajongóival (és persze azokkal is, akik csak mezei filmfogyasztók) Robert Eggers nagyjátékfilmes debütálása. A hangos fesztiválsikert magáénak tudó alkotást több ízben is minimum az év legjobb horrorjának kiáltották ki, a kult-státuszt pedig azon nyomban meg is szavazták neki (csak úgy, mint a tavalyi évi Valami követ esetében). Ok nélkül semmi nem történik, így ez sem: A boszorkány mind ötletét, mind kivitelezését tekintve többnyire érdemesnek mondható arra, hogy mi, a mozgókép (és azon belül persze a horror) elkötelezett imádói áldozzunk egyet a boszorkányság oltárán.

Hirdetés

A boszorkányság mibenlétével és annak mitológiájával már gyermekkora óta megszállottan foglalkozó Eggers filmjét az autentikusságnak, a hitelességnek szentelte - a korhűség tehát az egyik kulcsszó A boszorkány esetében, amit száz százalékig sikerült kimaxolnia a direktornak. Mindennek jegyében sikerült nem csupán a díszleteket (legyenek azok bármely puritánok kis erdei faházikó lévén), de a kosztümök mellett a dialógusokat is korhűvé varázsolnia. A valódi boszorkányperek szövegeiből átemelt, illetve azok által megihletett dialógusok már önmagukban képesek arra, hogy a nézőt a jelenből sikerrel transzportálja át egy másik korba - ez már önmagában igazi teljesítménynek nevezhető. Vegyük hozzá a képi világot (annak minden részletével együtt) és máris kezeink között van egy igazi nyertes.

Eggers saját mániáját egy család történek elmeséléséhez igazította: az 1630-as évek környékén járunk, amikor is egy többgyerekes családot kiutasítanak a farmjukról, majd új otthon után kutatva egy kis erdő melletti területen foglalják el helyüket. A kezdettől baljós érzést keltő erdő és annak titokzatos lakója (vagy lakói?) persze annak rendje és módja szerint lassan nyugtalanítani kezdi a családtagokat - nem telik el olyan sok idő és a menetrendszerinti széthúzás, komplikációk és belülről rohadás meg is kezdődik.

Eggers okos rendező lévén nem szabadítja nézőjére explicite a címben jelzett rémséget és inkább a sejtetésre húzza fel jeleneteit: egy mereven ácsorgó nyuszi, egy bambaképű fekete kecske és az erdőnek a maga puszta jelenléte elég ahhoz, hogy a képek elérjék a kívánt hatást megtámogatva Mark Korven éteri, egyetemes nyugtalanságot és kényelmetlenséget sugárzó zenei aláfestésével.

A néha már kubricki magaslatokban repdeső, magasfokú precizitásra törekvő képi kompozíciók a maga szürkésre tompított, magából barátságtalanságot árasztó voltával igazi kis ínyencfalatnak mutatja magát - bár tény, hogy a Kubrick-féle hidegséget és "tökéletességet" imitálók száma kissé elszabadult mostanában. Vagy ha nem is a direkte imitálóké, de túlontúl sokan vannak általa megihletve még akkor is, ha az alkotók maguk nem is ismerik el ezt. Jelen esetben ez ugyan nem válik annyira hátrányára a filmnek, hacsak nem ha az emocionális kötődést tekintjük, ami ennek eredményeképpen gyorsan elvész. Hiába repít el bennünket a rendező egy ismeretlenségével is ismerős és történelmileg hűségesen megjelenített korba, idegenül és frusztrálva állunk benne. Ugyanez jellemző a film azon elemeire, amelyek a horrort erősítik: kíváncsiságunk és érdeklődésünk az érzelmi azonosulás helyébe lép. Az, hogy a család végül élve kijöjjön ebből az istenverte szituációból kevésbé számít fontosnak mint az atmoszféra, ami körülveszi őket és az erdő titokzatossága. Tény azonban, hogy ennek az ellenkezőjéért megtesznek minden tőlük telhetőt a színészek. A fiatal Anya Taylor-Joy játékában egyszerre van jelen a paradicsomi ártatlanság és a kísértés által megrontott, angyalképű fiatalság karakterisztikája - titokzatos, mint maga az erdő, soha nem tudni, hogy mi zajlik a fejében. A másik kiemelendő színész Ralph Ineson, aki a családfő szigorú, határozott, a vázolt helyzettel szemben mégis magatehetetlenséget mutató karakterét jeleníti meg.

A végén szintén menetrendszerűen érkező vérhabos finálé ugyan bár visszafogottabbnak mondható társaiénál, az ebből fakadó karakterfordulat mégis elnagyoltnak tűnt - hiába láttam azt a szándékot, hogy felvezessék azt. Megalapozatlannak éreztem és megint: érzelmileg hidegen hagyott, hideg és száraz érdeklődéssel néztem csupán a metamorfózist.

Eggers filmje tehát egy tökéletes technikai kivitelezéssel megvalósított egyszerű, ám bizonyos vonásaiban rendhagyónak mondható, "család-centrikus" horrorfilm, amelyet nézve nem tudunk elvonatkoztatni végső megítélésünket figyelembe véve a korhűséget szem előtt tartó látványtól, dialógusoktól és díszletektől, hiába párosul mindez ridegséggel és távolságtartással. Nem eredendő bűn, mert a cél vélhetően ilyesmi volt - de így több nézőt elidegeníthet magától minden értékelendő aspektusa ellenére.

Értékelés: 80%

Kiknek ajánljuk?

Azoknak, akik valami egyedi ízre vágynak a zsánerben!
Azoknak, akiket még mindig be lehet paráztatni a boszorkányokkal!

Kiknek nem ajánljuk?

Azoknak nem, akiket már a fekete kecskék látványától is kiver a víz!
Azoknak nem, akik idegenkednek a régi nyelvezettől.

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.