A férfiközpontú alvilági világban az eddig háttérbe szorított nők feltöréséről nem lehetetlen jó filmet készíteni, hiszen elég csak az egy évvel korábban debütált Nyughatatlan özvegyekre gondolnunk, ami jó magasra állította fel azt a bizonyos lécet, már ami ezt a témát illeti. Mégis hatalmas különbség a két film között, hogy míg az egyik egy tapasztalt rendező kezébe került, addig A bűn királynőit (ami mellesleg egy 2015-ös Vertigo képregény feldolgozása) az elsőfilmes Andrea Berloff írta és rendezte, és picit sem csodálkoznék, ha ezek után nem is kapná meg újra a bizalmat, hogy még egyszer rendezői székbe ülhessen.
Pedig a koncepció nem is hangzik rosszul: 1978-ban járunk New York egyik városnegyedében, a Hell's Kitchen utcáin, ami az ír bűnszervezet területe. Már a film elején letartóztatják az ír banda három tagját, akiknek feleségeire ínséges időszak vár, míg férjeik a börtönben hűsölnek. Három főhősnőnk, Kathy, Ruby és Claire hamar megunják a maroknyi ír gengszter teszetoszaságát, és saját kezükbe veszik a pénzek behajtását, majd lassan a bűnszervezet felett is átveszik az uralmat.
Papíron még nem is vészes a dolog, de már az első percekben érezzük azt a hirtelenjében nehezen megfogható zavart, ami jelenleg baljóslatúan vetíti előre, ami még vár ránk a film másfél órájában. Mikor a sokadik egyperces jelenet után ugrunk a másikra, érkezik a felismerés, hogy ez a film kapkod, de olyannyira nem hagy időt egy-egy jelenetnek a kibontakozásra, mintha egy diáktársulat fellépését néznék, akiknek meg lett szabva, hogy 20 percben kell előadniuk Shakespeare egy királydrámáját, ezért a szereplők fellépnek a színpadra, elmondják a szövegük, majd ki jól végezte dolgát, elsétálnak. Lefutjuk a kötelező köröket bármilyen dramaturgia nélkül, a film teljesen elfelejti, hogy amellett, hogy ok-okozatilag össze kell álljon a nézőben, hogy mi történik, érzelmileg is be kell vonni. Rohamtempóban suhannak az események, amikben összeadva nincs annyi erő, hogy egy vállrándításnál többet kiváltson.
Erre rádob egy lapáttal a három főszereplő bántóan szemet szúró, csapnivaló színészi játéka is. Pedig nem tehetségtelen színésztrióról beszélünk, és spekulatívan megint csak Berloff rendezőnőre tudok mutogatni vádlóan, aki a jelek szerint nem tudta jól instruálni a szereplőgárdát. Melissa McCarthy másfél órán át néz aggódóan maga elé, Tiffany Haddish szemei megállás nélkül szórják a szikrákat, Elisabeth Moss pedig valahol a film huszadik percénél magára vesz egy elvarázsolt tekintetet, amivel fel sem hagy a stáblistáig. Ezen a rettentő béna dialógusok sem segítenek, amik vagy a karakterek közti konfliktusokat hivatott kiélezni, avagy éppen panelházi bölcsességek szajkózására szolgálnak, amik olyannyira semmilyenek, hogy egy erőtlen "meh" reakció is nehezen jön ki.
Aztán írhatnék arról is, hogy mennyire leegyszerűsítő és gyakran kifejezetten sértő a film (szigorúan idézőjeles) "feminizmusa", de ez a szegmense is olyan bárgyú és komolyan vehetetlen, hogy rugózni rajta csak még egy rúgás lenne a földön fekvőbe. Azért annyit mégiscsak megemlítenék, mennyire sokatmondó (itt megidézem a cikk eleji összehasonlítást), hogy míg McQueen nyughatatlan özvegyeiről a tetteik és jellemfejlődésük érzékeltette, hogy erős női karakterek, addig A bűn királynői öt percenként sem felejt el minket verbálisan emlékeztetni, hogy itt bizony erős női karakterekről van ám szó, nehogy kimenjen a fejünkből.
Sajnálatos kihagyott ziccernek érződik A bűn királynői, mivel a koncepció és a színészbagázs alapján kisülhetett volna ebből egy teljesen korrekt női gengszterfilm. Nem egy fizikai fájdalmat okozó, nézhetetlen filmmel van itt dolgunk, mégis sokatmondó, hogy ha megerőltetem magam, hogy valami pozitívat is írjak a filmről, a slágerválogatáson és az operatőri munkán kívül semmi nem jut eszembe. Szinte minden aspektusában kínosan ügyefogyott alkotás ez, amit sikerült annyira érdektelenre összedobni, hogy bőségesebb beszédtéma az, hogy mit lehetett volna kihozni ebből az ötletből, mint arról beszélni, hogy végül mit sikerült.
