Colm Bairéad eddig tévésorozatokat és rövidfilmeket készített, első egész estés rendezésével viszont rögtön felhívta magára a figyelmet. A csendes lány útját lehet akár a Volt egyszer egy nyáréhoz is hasonlítani, mindkettő egy aprócska produkció hasonló témával.
Annyi a különbség, hogy ez utóbbit Cannes-ban nagyon felkapták, míg mai alanyunk kisebb visszhangot kiváltva jutott el a bravúros Oscar jelölésig a legjobb külföldi film (Írország) kategóriájában. Megjegyzem, teljesen megérdemelten.
Cáit (Catherine Clinch) a szüleivel és testvéreivel él szegényes körülmények közt. Apja nem foglalkozik a gyerekekkel és anyja sem tud ötfelé szakadni. Tovább bonyolítja a dolgokat, hogy érkezik az újabb kisbaba, így Cáit a nyáron rég nem látott rokonaihoz kerül, hogy "ne legyen láb alatt". A kislány az új közegben lassacskán megtapasztalja, hogy milyen is egy igazi család.
Az expozíció nem hosszú, épp annyit látunk a főhős mindennapjaiból, amennyit szükséges. A visszahúzódó, introvertált lánynak esélye sincs kibontakozni, a legtöbbször csak némán figyeli az eseményeket, ami miatt csodabogárnak, vagy inkább furcsának tartják. Bairéad nem akar sokkolni vagy "nyomorpornóval" hatást elérni, nincs erőszak, parázs viták, maximum utalásokat kapunk, hogy miket élhetett át a lány, de a család helyzete így is teljesen világos.
Egy szeretet nélküli közegben járunk, ahol a szülői felelősség hírből sem ismert, a korkülönbség miatt pedig a gyerekek nem feltétlenül találják meg a közös hangot. Már az első harmadban érkezik a váltás, Cáit a rokonokhoz kerül és ismerkedik az új hellyel, emberekkel. Itt nincsenek fiatalok, ráadásul a befogadó pár is jóval korosabb a lány szüleinél. A pótmama, Eibhlín (Carrie Crowley) igyekszik mindent megtenni, hogy könnyen menjen a beilleszkedés, míg a férfi, Séan (Andrew Bennett) inkább egy zsémbes öregúr benyomását kelti, akinek minden más fontosabb az új jövevénynél. Cáit alkalmazkodik, érdeklődik, segít a ház körül, mindössze néhány szabályt kell betartania. A cselekmény egy pontján fény derül valamire, ami kicsit más megvilágításba helyezheti a karaktereket, de a rendező itt sem akarta túlragozni a konfliktust.
Nincsenek elnagyolt reakciók, szimplán a felismerés, majd mindenki megpróbál visszazökkenni a rendes kerékvágásba. Egyedül az utolsó harmadban voltak előjelek, melyek kicsit megijesztettek, hogy milyen végkifejlet felé is haladunk. Szerencsére Bairéad újfent jól döntött és sokkhatás helyett a nyugodtabb megoldást választotta. A zárás aztán megadja a kegyelemdöfést és szem nem marad szárazon. Kicsit didaktikusabb a kelleténél, nem biztos, hogy kellettek volna flashbackek, de mivel a kislány élményeiről van szó, ezért ennyi még belefért. Gyönyörű, őszinte pillanat egy fantasztikusan kontrasztos utolsó jelenettel.
A színészek szuperek, de közülük is muszáj kiemelni Catherine Clinch-t, akinek ez az első szerepe. Pillanatok alatt képes empátiát kialakítani a nézővel, egy két lábon járó tünemény olyan kisugárzással, akire elég ránézni és az embert jóleső érzés fogja el.
Tény, hogy nem történik benne túl sok minden, emiatt nem ajánlható mindenkinek, noha egyáltalán nem unalmas vagy vontatott. Hétköznapi dolgokra fókuszál, sajnos a kelleténél hétköznapibb problémakörrel és elévülhetetlen üzenettel. Az ereje is ebben rejlik, az egyszerűsége ellenére azon kapjuk magunkat, hogy lassan a szereplők életének részévé válunk. Hiába sejthető, hogy mi fog történni, s hiába marad el a klasszikus értelemben vett katarzis, annyira szép és annyira jól működik a dráma, hogy a hatás garantált. Ahogy a címszereplője, úgy a kész mű is szép csendben férkőzik a szívünkbe és ott is marad jó darabig.
