A szemtelenül fiatal, mindössze 35 esztendős Charlotte Wells eddig rövidfilmeket készített, debütáló rendezésével pedig egyből feltette magát a térképre. A tavalyi cannes-i ősbemutatón rögtön ódákat zengtek a Volt egyszer egy nyárról és azóta szép utat járt be, többek közt egy Oscar-jelölés is belefért a férfi főszereplő Paul Mescalnak.
Most végre a hazai mozikba is megérkezett ez az indie gyöngyszem, melyet méltattunk is az egyik év végi listánkban. De járjuk kicsit körbe, hogy miben rejlik Wells művének ereje.
A történet végtelenül egyszerű, Sophie (Frankie Corio) visszaemlékezéseit látjuk, amikor egy nyarat (vagyis abból néhány hetet) az édesapjával, Calummal (Paul Mescal) töltött Törökországban. Idilli helyszín és tökéletes terep, hogy jól érezhesse magát az ember, hőseink pedig igyekeznek kihasználni a rendelkezésre álló időt.
A magasztalás helyett azzal indítanék, ami talán a legtöbb néző számára taszító lehet. A filmnek nem különösebben van cselekménye és a sztori is vékonyka. Itt tényleg azt nézzük, ahogy apja és lánya nyaralnak. Vacsoráznak, napoznak, kirándulnak, a medencénél süttetik a hasukat és persze beszélgetnek. Nem hangzik túl izgalmasnak, s lehet lassúnak titulálni, de Wells célja nem is az, hogy tövig rágjuk a körmeinket, hanem egy hangulatot, életérzést idéz elő, mely vagy be tudja rántani az embert vagy nem.
A direktornak szerencsére megvannak az eszközei, hogy fenntartsa a figyelmet, amellett, hogy közben felépíti az empátiát és megágyaz a drámának. Kellemes humorral operál, így mosolyogva, jóleső érzéssel nézzük a két főszereplőt, ahogy élvezik a kiruccanást. A Volt egyszer egy nyár részben Wells saját élményein alapul, ami messziről lerí róla. Olyan természetesség lengi körbe a komplett művet, mintha mi is Sophie-ékkal töltenénk az időt. Minden rezdülésük őszintének érződik, nincs bennük egy másodperc pózőrködés sem, nem is beszélve a köztük uralkodó hibátlan kémiáról. Említettem, hogy a kellemes programok mellett a rendező fokozatosan tereli előtérbe a drámát. Mindezt roppant indirekt módon teszi. Nincsenek nagy veszekedések, kiborulások, ellenben utalások és szimbólumok tömkelegével találkozunk. A film elsősorban a 11 esztendős lányra fókuszál, az ő perspektívája a lényeg, hogy ő miként élte meg ezt az időszakot, így teljesen indokolttá válik ez a fajta elbeszélésmód.
Ugyanakkor nem véletlenül tér rendre vissza a felnőtt Sophie, aki nagyjából annyi idős, mint apja volt a nyaraláskor. Az emlékek átélése olyan dolgokra ébresztik rá, melyeket gyermekként még nem tudott értelmezni. Wells itt is elmehetett volna egy konkrétabb, didaktikusabb irányba, de szerencsére nem tett így. Félmondatokkal, arcrezdülésekkel képes rengeteget mondani és szépen lassan átjön, hogy a bájos kisugárzású fiatal apa lelkileg mennyire sötét helyeken tanyázik. A művet körbeölelő csendesség a zárásra átfordul egy gátat átszakító érzelemtengerré, melyben kulcsszerepe van a zenének. David Bowie és a Queen Under Pressure című dala soha nem volt még ennyire hatásos.
A jelenetsor mesterien reflektál a szívbemarkoló szövegre és dallamokra, ami úgy idézi elő a katarzist, hogy észre sem vesszük, csak amikor már összeszorul a torkunk. Mindez persze nem működne ennyire Paul Mescal és Frankie Corio játéka nélkül. Tökéletes összhangban vannak és a legjobbat hozzák ki egymásból. Végtelenül természetesek és nem lehet őket nem szeretni.
Ha hasonlítgatni akarnám Wells alkotását, akkor azt mondanám, hogy Darren Aronofsky A bálnájának teljes inverze. Mindkettőben egy apa-lánya kapcsolat áll a középpontban, ám ott már-már tolakodóan, erőlködve akarnak hatni az érzelmekre és hatásvadász eszköztárral dolgoznak, addig itt a kimondott szavak helyett a mögöttes gondolatiság, illetve a háttérben meghúzódó apróságok csúcsosodnak ki, s öltenek formát egy katartikus élményben. Embere válogatja, hogy kinél melyik módszer válik be, az mindenesetre tény, hogy a Volt egyszer egy nyárnál őszintébb, intimebb és szebb filmet ritkán lehet látni.
