Őszintén úgy gondolom, hogy a horror a filmkészítésben jelenleg az a zsáner, ahol egy rendezőnek, vagy éppen forgatókönyvírónak a legnagyobb lehetősége van arra, hogy bizonyítsa tehetségét és betörjön a szakmába. Ez a műfaj hajdanán sorra termelte ki magából a nagyobbnál-nagyobb klasszikusokat, amik csak a legritkább esetben támaszkodtak a technikai újításokra. Ha valaki horrort szeretne írni, annak bizony tisztában kell lennie az emberi természet alapvető működésével, hogy elkerüljük az olyan fárasztó és unalmas alkotásokat, amik az elmúlt években boldogítják a mozik közönségét. A "suspense"-t, feszültségkeltést és a libabőrözős történeteket felváltották azok a horrorok, amik legjobb esetben is a jumpscare-ek által kiváltott ösztönös reakciókkal hozzák a frászt a nézőre, ebben pedig ki is merül a kreatív forgatókönyvírás, mint olyan. A démon arcának az a legnagyobb érdeme, hogy megpróbált több lenni…

…vagy inkább kevesebb. Brad Peyton filmje ugyanis elsősorban korántsem egy horrorfilm, sokkalta egy akciódúsabb thriller benyomását kelti, amiben éppenséggel démonok keserítik meg az áldozatok életét. Erre a sorsra jut a tizenkét éves Cameron is, a segítség azonban nem az egyház felől érkezik, vagy legalábbis csak részben. Dr. Seth Ember-t (Aaron Eckhart) a mai napig kísérti a múltja, aminek hatására egy személyes vendettát tűzött ki célul, egy csak "Maggie"-nek keresztelt démon ellen. Igen, a férfi szakmája az ördögűzés, viszont ezt közel sem a bejáratott hagymafüzéres, keresztes eszközökkel űzi. Ember belép a megszállottak tudatalattijába, hogy annak különböző szintjein bírja távozásra az idegen entitást. Ismerősen hangzik?

Én ritkán állítok ilyesmit ekkora meggyőződéssel, mint most, viszont A démon arcára minimum hatalmas hatással volt Christopher Nolan 2010-es Eredet-e, de még inkább tetten érhetőek rajta James Wan zseniális horrorjának, az Insidious-nek a nyomai. Tény, az Eredethez talán kicsit övön aluli húzás lenne hasonlítgatni. Aki viszont látta az előbb említett Insidious-t, azt óva intem A démon arcától. Peyton filmje becsülettel próbált elszakadni a jelenlegi kliséktől, viszont egy olyan görcsös, butácska alkotás lett a végeredmény, ami az Insidious ismeretében rendkívül zavarba ejtő. A szóban forgó horror egészen pazarul vegyítette az álom- és tudatalatti világokat, amit a remekül megírt forgatókönyv mellett, feszült és klasszikusokat idézően félelmetes jelenetekkel tett a zsáner egyik legemlékezetesebb modern képviselőjévé. A démon arca ezzel szemben nem volt több, mint egy közepesnél kicsit gyengébb akciófilm.

Amennyire fárasztanak a sablonos ijesztgetések, annyira szeretem az ördögűzéseket a filmvásznon, mind a mai napig. Én még a 2014-es 'Távozz tőlem, Sátán!'-nal is egészen jól elvoltam, ugyanis az olykor meglepően stílusos alap mellé társult egy kifejezetten erős ördögűző felvonás. Lehetséges, hogy A démon arca teljesen tudatosan dobta ki a horror elemeket a kukába, viszont ha az ember ilyen témához nyúl, akkor annak hatalmas negatív hatásai lesznek. A kissrác bőrébe bújt démon az egész film során konkrétan csak annyit csinál, hogy ül egy sötét szobában és az eltorzított, nevetségesen gépies hangján néha beszól valamit szerencsétlen Ember professzornak. A film, jellegéből adódóan, egyedül itt tudná hozni a horrorokra jellemző feszült, bármikor elpattanható feszültségét, ám a félelem veszélye egy pillanatig sem fenyegeti a nézőt. Néha kíváncsiságból körbenéztem a teremben, és teljes meggyőződéssel állíthatom, soha nem láttam még ennyire rezignáltnak a közönséget egy horrornak címkézett alkotás során sem.

Szóval félni nem fogunk, ez már eldőlt, de mi a helyzet a film "tudatalattiban mászkálós", jobb helyeken pszichológiai vonalával? Hát, nagyjából semmi. Aaron Eckhart végig kihozta a maximumot Ember karakteréből, viszont még ő sem tudott csodát varázsolni abból, amikor a film konkrétan ugyanazzal az egy eszközzel demonstrálja felénk, hogy itt mégis mekkora szerepe van a megszállott személynek abban, hogy az idegen entitást kiűzzék belőle. Ledöbbentett, hogy egy ennyire izgalmas, sokrétű alapot mennyire egyszerűen és ostobán tudott kezelni A démon arca. Mentségére szóljon (?), nem is akart többnek tűnni annál, mint ami.

Brad Peyton filmje viszont mindezekkel együtt is élvezhető volt. Aaron Eckhart hihetetlen lazán kezelte a szerepét, viszont még így is a hátán vitte a sztorit. Ami tény, elég butácska volt, viszont azok közül még mindig az okosabbik (tudom, nehéz követni), A démon arca pedig végezetül egy olyan film benyomását keltette, ami a sok hülyeség ellenére mégis egyben volt. Egy pillanat alatt felejthető, semmilyen szinten sem félelmetes élményről beszélünk, ami arra a másfél órára azért csak-csak leköti az embert. Több, mint a semmi, nem igaz?