A felszín alatt - Kritika

Nos, akik megbotránkoztak az előző filmjén annak meglepő témaválasztása miatt, azok fognak aztán igazán fennakadni legújabb alkotásán, melyben Scarlett Johansson földönkívüli lényként szedi férfi áldozatait Skóciában, felhasználva saját testét és szexualitását. Eddig mintha a Lénynek lenne a remake-je, de ez csak a látszat, ne is gondoljunk arra, hogy ennek bedőljünk. Glazer sokkal elszálltabb vízióval rendelkező direktor ahhoz, hogy csak egy szimpla, generikus horrorfilmet készítsen holmi dugással és gyilokkal. Bár tény, hogy szívesen megnéznék egy szimpla erotikus horrort, amiben Scarlett sokat szerelmeskedik és öl. De mondom, ez nem az a film.

A közel 10 éven keresztül formálódó produkció a skóciai Glasgow-ban forgott egészen rendhagyó körülmények között. Egyes jeleneteket civil emberek között forgattak azok teljes tudta nélkül (amikor Scarlett megy az utcán, vagy bemegy egy szórakozóhelyre, akkor az azért hat annyira autentikusnak, mert a körülötte lévők nem színészek és nem esett le nekik, hogy az ott Scarlett), csak utólag mondták el nekik, hogy itt tulajdonképpen egy filmforgatás zajlik. A cinema verité előszeretettel való használata ellenére azonban rendkívül erős vizuális erővel bír A felszín alatt. Érthető, hogy sokan Kubrick-ot emlegetik (bár azért mégiscsak más tészta a kettő, ahogy Nolan-t illetően is túlzásnak tartom a kiváló rendező folytonos emlegetését), hiszen mindketten nagyon erős képekben gondolkodnak. A képeken kívül pedig még az aláfestő zene sem utolsó, a Mester és Glazer is előszeretettel alkalmaznak hasonló stílusú muzsikát.

A Felszín alatt esetében az egyik legfőbb ismertetőjegy a rémálom-szerűség. Glazert illetően mondjuk ez nem újdonság, már a Szexi dögnek is volt egyfajta álomszerű hangulata egyes jeleneteiben, de itt már maximálisan kiélte magát a rendező. Az egész film olyan, akár egy lidércnyomás, minden egyes képkockáról süt ez az érzés. Kezdve a hideg-rideg helyszínnel (a nap sose süt, folytonos szürkeség, az emberek legtöbbször érzelemmentesnek bizonyulnak, csak akkor mutatnak életjelet, ha a szex szagát érzik), folytatva Scarlett Johansson sokszor eszköztelennek ható, ám szuggesztív és zseniális játékával. Itt az ideje egyébként, hogy végre észrevegyék azok az emberek is, akik Scarlettben folyton csak a két nagy mellet látják és nem a színésznőt, hogy igenis, ő jó színésznő. És a legszebb az, hogy nem Oscar-gyanús giccsparádékkal, életrajzi filmekkel igyekszik ezt bizonyítani, hanem ilyen független darabokkal. És még emellett Marvel-filmekben is szerepel. Hát nem ő a legmenőbb hollywood-i színésznők egyike? (Segítek: de.)

Hasonlóan a rendező korábbi filmjeihez, a műfaji besorolás itt is kissé problémás, de ha nagyon bele akarjuk tuszkolni valamelyik műfajba, akkor horrort mondanék. Nem a szó hagyományos értelmében vett horrorfilm, de bizonyos értelemben pedig mégis az. Például nincsenek benne öncélú jump scare-ek, de akadnak benne képek, amiktől a frász törhet az emberre és rémálmaiban visszaköszönhet. Zsigerekig hatoló, szuggesztív borzongás, ami a bőröd alá mászik és úgy kezd el hatni. Alattomosan. Valami ilyesmit próbált elérni Glazer a Születéssel is, de igazán itt jár sikerrel. A dialógusok minimumra csökkentése és a háttérzene hangsúlyossá tétele is nagyban rátesz az atmoszféra megteremtésére. A legfőbb erőssége tehát a filmnek a hangulat, ez egyértelmű és a vak is láthatja. És ha már itt tartunk, akkor megragadnám a lehetőséget és adnék egy tippet Hollywood-nak: hadd rendezzen Glazer egy abszolút zsánerfilmet (horrort) és hagyják, hadd csinálja a maga módján! Egész biztosan valami marha érdekes kreálmány születne.

A nagy hangulatkeltés közepette azért csak kirajzolódik valami narratíva azok kedvéért, akik esetleg vevők az ilyesmire: Scarlett karaktere a Földre kerülésétől kezdve egészen a zárójelenetig bejárja a nőiség és az emberség különböző lépcsőfokait. Eleinte színtiszta kíváncsiság és valamiféle ösztön hajtja őt, majd egy deformált külsejű férfival való találkozás következtében meginog saját magában és elkezdi meghazudtolni saját természetét. Innentől kezdve a beilleszkedés vágya hajtja, illetve az, hogy megismerje a körülötte lévő világot. Lehet sejteni, hogy happy end-ről szó sem lehet, a befejezés ennek okán pedig annak rendje és módja szerint reménytelenül depresszív. Art-film ez? Ha szerinted van létjogosultsága ennek a kifejezésnek, akkor mondjuk, hogy az. Igen. Nehéz a befogadása és nem könnyű értelmezni (az viszont dicséretes, hogy hagy a nézőnek tisztességes utat afelé, hogy megértse és értelmezni tudja, de ahány ember, annyiféle értelmezés fog születni, az is biztos), plusz nem is nevezném túl tempós darabnak. A szereplővel való azonosulás is elég nehézkesen indul be (ez mondjuk feltételezhetően intenciója volt Glazernek a témából fakadóan). Tény azonban, hogy a felszín alatt (pun intended) és felszín felett is egy eredetinek nem feltétlen nevezhető alapötlet abszolút eredeti és izgalmasan provokatív továbbgondolása. Kevés ennél zavarbaejtőbb filmet fogsz látni, mint ez. https://www.youtube.com/watch?v=uYVELBQG-ho

Oldalak: 1 2