Nagy esemény a filmkedvelők körében, ha új Hayao Miyazaki filmet láthatunk a mozikban. Nemcsak azért, mert tudjuk, hogy Miyazaki és a Studio Ghibli kétségkívül minőségi rajzfilmet adnak csak ki a kezeik közül, hanem mert kétségünk sincs afelől, hogy bármit is látunk majd a nagyvásznon, az tele lesz szívvel, lélekkel és mondanivalóval, ami a film megtekintése után is sokáig velünk marad majd.
Miyazaki maga már 82 éves, megélte a második világháborút, felnőttként pedig a '60-as években már rajzfilmek készítésében vett részt. Majd a Nauszika - A szél harcosai megalkotása után 1985-ben alkotótársaival együtt megalapították a Studio Ghiblit.
Személy szerint nagy rajongója vagyok Miyazaki és a Studio Ghibli munkásságának, novemberben egy cikksorozatot is elkezdtem, amiben Miyazaki összes filmjéről visszatekintő cikket írok. Miyazaki filmjei nemcsak azért fantasztikusak, mert a történeteinek kézzel megrajzolt látványvilága már évtizedek óta mutatják meg, hogyan elevenednek meg festmények a mozgóképben, hanem azért is, mert gyermekmesékben (na nem minden esetben azok) beszél olyan komoly témákról, mint a háború, a környezetvédelem, a pacifizmus, az imperializmus, a fasizmus, az iparosodás, az ember és a természet viszonya, és kommunikál a nézővel olyan kifinomult szimbólumrendszerrel, aminek hála minden újranézés tud valami újat mondani.
Kedvenc filmem Miyazakitól a 2013-as Szél támad, ami után bejelentette, hogy visszavonul, szóval én teljesen ki lettem volna békülve azzal, ha egy ilyen gyöngyszem után vonul nyugdíjba. Viszont akik ismerték, hogy milyen munkamániás az öreg, sejtették már akkor is, hogy nem fog sokáig tartani a pihenőidőszak. 2015-ben egy rövidfilm erejéig visszatért a nyugdíjból, majd ezek után egy egész estés rajzfilmen kezdett el dolgozni, aminek munkálatai 2017-ben kezdődtek meg. Miyazaki fénykorában 10 percnyi jelenetet rajzolt meg munkatársaival egy hónap alatt, ez a szám A fiú és a szürke gém gyártása során 1 percre redukálódott. Amikor a kortárs rajzfilmek mind digitális technológiával készülnek, Miyazakiék még mindig kézzel rajzolják meg filmjeiket (az más kérdés, hogy használnak digitális trükköket, de ezeknek aránya elenyésző). A fentieknek hála nem is csoda, hogy 7 évig tartottak a gyártási munkálatok, illetve a film producere, Toshio Suzuki szerint A fiú és a szürke gém lehet a legnagyobb költségvetésű film, ami Japánban készült.
A film szirénahanggal indít. Tokióban tűz üt ki a kórházban. Főhősünk, Mahito Maki hiába rohan a kórház felé, nem tudják megmenteni édesanyját. 1943-ban járunk a második világháború idején. Mahito apja úgy dönt, vidéken nagyobb biztonságban lesznek, ezért a család birtokára költöznek, ahol Mahito apjának új élettársával, Natsukoval és a vén szobalányokkal kerülnek egy tető alá. Amúgy Natsuko terhes is, és Mahito elhunyt anyjának húga, szóval semmilyen szempontból sincs egyszerű dolga Mahitónak akklimatizálódni az új környezethez. Mindezek mellett a birtokon egy szürke gém kezdi el irritálni a főszereplőnket. A gémről kiderül, hogy nem egy átlagos madár, hanem egy varázslatos lény, aki elcsalja Mahitót egy másik világba, ahol különféle mágikus lényekkel, különös jelenségekkel és veszedelmes szituációkkal szembesül.
A fiú és a szürke gém leginkább szimbolikus szinten értelmezhető. A varázsvilág fura lényeire és jelenségeire nem kapunk se magyarázatot, se értelmezést a cselekményen belül, ebből a szempontból Miyazaki korábbi alkotására, a Chihiro szellemországban című filmre hasonlít leginkább, de első látásra még annál is kevesebb összefüggést vélhetünk felfedezni a misztikus világban helyet kapó kalandok között. Pont emiatt előfordulhatnak majd olyan vélemények, amelyek szerint semmi értelme nincs ennek a filmnek, és nagyon zavaros. És valamilyen szinten jogos is a meglátás, mivel A fiú és a szürke gém nem adja magát egyszerűen, és a korábbi Ghibli filmekkel ellentétben nincs benne egy egyszerű olvasat, gyorsan fogyasztható közvetlen értelmezés, aminek hála mélyre ásás nélkül hiányérzet nélkül hagyhatjuk el a mozit. Ez a film gyakran zavarba ejtő, zavaros, fura, főleg mivel az első 40 percet a birtokon töltjük és ráérős tempóban figyelhetjük Mahito földhözragadt jellegű mindennapjait, majd utána kerülünk be ebbe a mesevilágba, ahol elsőre valahogy semmi sem akar értelmet nyerni, és egy-egy válasz csak megannyi kérdést szül a nézőben.
Miyazaki új filmje visszafogottan kommunikál a nézővel, mind szimbólumaival, mind érzésvilágával. Ez az alkotó legkevésbé harsány filmje, erre még a zenei aláfestés is ráerősít, Joe Hisaishi (aki a Ghibli filmek többségének zenéjét szerezte) melódiájában nincs semmi hivalkodó, többségében egyszerű zongoradallam szól a film alatt, emiatt nincsenek is olyan fülbemászó dallamok, amik évtizedek óta fémjelzik Hisaishi munkásságát. A Szél támad földhözragadtsága ellenére is nagy gesztusokkal, markáns zenei betétekkel közvetítette szereplői érzelemvilágát, A fiú és a szürke gém ezzel szemben hiába játszódik egy varázsvilágban, dramaturgiájában csendes, ahogy a főhősünk is, és lassú zongora szól csupán. Nem is véletlen, hiszen ez a film a gyászról szól, a feldolgozásról, a továbblépésről, egy belső utazásról, és ezeket a folyamatokat ilyen meditatív, elmélyült mód lehet csak átadni. De ezekkel együtt is egy érzelmes és megható utazásra invitál minket Miyazaki, ahol a varázsvilág értelmetlennek tűnő konfliktusai és szereplői párhuzamban állnak azzal a Japánnal, amit a háború idején állandó bombázások sújtanak, ami egy kisfiú szemszögéből hasonlóan abszurd, ha nem még inkább az.
Személyes ihletettségű is a film, hiszen Miyazaki saját gyermekkora is megelevenedik a sztoriban, ahogy a második világháború alatt átélte a bombázásokat, ahogyan elveszítette édesanyját, ahogy Mahito apja is repülőgépgyárban dolgozik, ahogy Miyazaki apja is annak idején, ezeket az emlékeket, és ezek feldolgozását akarta vászonra vinni. De annak ellenére, hogy ilyen szomorú témákkal foglalkozik a film, mégis van egy nagyon erős életigenlő üzenete (nem hiába How Do You Live?, vagyis magyarra fordítva Hogyan élsz? az eredeti japán címe a filmnek). Míg a Szél támad állítása szerint ebben a kaotikus világban kell megtalálnunk a szenvedélyünket és boldogságunkat, A fiú és a szürke gém továbbmegy, miszerint mi magunk vagyunk az építőkövek ebben a háborúval, káosszal és ellentmondásokkal teli világban, és rajtunk múlik, mit adunk hozzá ehhez az építményhez. És ahhoz, hogy ne ártsunk másoknak, először meg kell tanulnunk, hogyan ne ártsunk magunknak.
A fiú és a szürke gém lehet, hogy kicsit túl sok témáról is szól egyszerre: egy felnövéstörténet is, olyan gondolatokkal, mint a gyászfeldolgozás, a kaotikus világban való útmutatás, a szeretteinkhez való kapcsolódás fontossága, önmagunk elfogadása. Ezért is lehet olyan érzésünk, hogy erős elképzelései ellenére mégis egy csapongó filmről beszélünk, aminél egy pontján sem érezni, hogy a történések egy bizonyos irányba mutatnának, hanem véletlenszerű események láncolatát figyeljük csupán. Ehhez csak hozzátesz a Miyazakira jellemző árnyalt ábrázolás, ahol a természet erői (jelen esetben madarak) nem a jó oldalt reprezentálják, de valójában a rosszat se, hiszen maga az élet nem ilyen fekete-fehér. A család tagjai is tele vannak jellemhibákkal, a fiú zárkózott és hideg, az apa nem veszi észre gyermeke befelé fordulását, a gém meg szimplán egy bitang hazudozó.
A látványvilágról ugyanúgy szuperlatívuszokban lehetne csak beszélni, mint a legtöbb Ghibli film esetében. A mozgások nagyon emberiek, tele van a film hétköznapi mozdulatokkal, amiket a kortárs animációs filmek nem tartanak fontosnak, mert nem a cselekményhez adnak hozzá, mégis megteremtik azt az életszerűséget, ami évtizedek óta jellemző a stúdió filmjeire. A film elején, ahogy Mahito a korház felé rohan, láthatunk egy többször visszatérő szürreális, elmosódott jelenetsort, amihez hasonló álomszerű jelenetet még nem láttam. Amúgy a film egyik erőssége a humora, vannak benne kifejezetten vicces pillanatok, amik segítenek feldobni a film szomorkás hangulatát.
A fiú és a szürke gém egy varázslatos, fura, néhol érthetetlen történeten keresztül mesél nekünk gyászról, alkalmazkodásról, elfogadásról és felnövésről. Annak ellenére, hogy egy sokkal visszafogottabb, meditatívabb élmény, mint Miyazaki korábbi filmjei, egy gyönyörű, érzelmes, szomorú, de életigenlő történet ez, ami nem igazán gyerekeknek való, lehet nem olyan egyszerű dekódolni, és valószínűleg nem is kerül a kedvenc Miyazaki filmjeim közé. De mindenképpen az egyik legfontosabb filmje a most 82 éves rendezőnek, aki ennyi élettapasztalattal a háta mögött arra szeretne még megtanítani minket, hogyan éljünk.
