Wes Anderson a 2014-es Grand Budapest Hotel óta nem készített élőszereplős filmet, igaz a 2018-as Kutyák szigetén és egy rövidfilmen kívül mást se, így időszerű volt, hogy a bájosan infantilis stílusáról ismert rendező újfent előrukkoljon valami különlegességgel. A Francia Kiadásról ez mindenképp elmondható, de az is biztos, hogy meg fogja osztani nem csak a laikusokat, de a direktor legvérmesebb rajongóit is.
Egy fikciós francia kisvárosban járunk, valamikor a múlt században, ahol a címszereplő amerikai lapot, illetve a szerkesztőség tagjait ismerhetjük meg. A főszerkesztő, Arthur Howitzer Jr. (Bill Murray) nagy becsben tartja íróit, ám egy tragédia okán úgy tűnik ez lesz a Francia Kiadás utolsó lapszáma.
Ahogy említettem, meg fogja osztani a nézőket a film, ki is fejtem miért. Noha a szinopszisban felvázolt sztori helytálló, érdemi történetről mégsem beszélhetünk. A szerkesztőség munkájába nyerünk betekintést, illetve a rovatok felépítésébe, majd az adott cikket író zsurnaliszta narratívájával elmesélik a kész lapban megjelenő anyagot. Ennek értelmében egy szkeccsfilmről beszélünk, s bár a kis szegmensek szuperek, aki összefüggő, koherens történetet vár, valószínűleg csalódni fog. A másik ok, ami megnehezítheti az azonosulást, az érzelem szinte teljes hiánya.
Előkerül a szerelem, a halál, vagy a család témaköre, ám mindez szenvtelenül, már-már gépiesen van ledarálva, így nem alakul ki semmiféle empátia a szereplők felé. Ez a legtöbb esetben óriási hiba lenne, s természetesen itt sem erény, de Anderson bőven kompenzál. Fél percnek sem kell eltelnie és tudatosul bennünk, hogy ki a rendező. A szokásos pattogós zene, az elképesztő részletességgel felépített, grandiózus színházi előadásokat idéző díszletek, fanyar humor, változatos vizuális megoldások mind visszaköszönnek és pillanatok alatt ismét abban a mesevilágban találjuk magunkat, amit csak Anderson tud elénk tárni. A szkeccsek más és más témakörben mozognak, a közélettől kezdve, a művészeten át a politikáig. Az elsőben a fiktív várost ismerjük meg, hogy miként nézett ki, illetve milyen lehet a jövőben. A másodikban egy börtönben senyvedő festőt követünk, akinek tehetségét fel akarják karolni, de mindez nem sétagalopp.
A harmadik felvonás a fiatalok idealista harcát mutatja be, ahol a korosodó újságírónő viszonyba kezd a mozgalom vezetőjével. A negyedik, s egyben utolsó, a gasztronómiai rovat, mely a rendőrség zseniális szakácsát hivatott méltatni, ám a dolog hamar túszdrámává eszkalálódik. Mindegyik sztori különleges és van bennük valami olyan elem, ami miatt egyszerűen jó érzés nézni. Más kérdés, hogy Anderson nem igazán hagy szünetet egy-egy "lapozás" között, így az élmény kifejezetten tömény. Lavinaként zúdul a nézőre a töménytelen mennyiségű inger, folyamatosan pörögnek a párbeszédek, melyek a tempónak jót tesznek, csak sokszor célszerűbb lett volna kicsit lassítani. Mégsem szeretnék panaszkodni, mert amint leülepednek a látottak, elönt az a kellemes, mosolygós állapot, ami a rendező műveinek végén szokott magába keríteni.
Egészen félelmetes, hogy mennyi sztár tűnik fel a filmben, akár egy mondat erejéig. A teljesség igénye nélkül itt van Lea Seydoux, Bill Murray, Owen Wilson, Frances McDormand, Tilda Swinton, Timothée Chalamet, Jeffrey Wright, Benicio Del Toro, Willem Dafoe, Edward Norton, Christoph Waltz, Saoirse Ronan és még sorolhatnám. Kár kertelni, őket mindig jó nézni, főleg egy helyen.
Anderson újfent megcsinálta, s jelen esetben több szempontból is máshogy mesél, gondolok itt az antológia köntösre, de a rendezőre eddig cseppet sem jellemző káromkodás és meztelenség is többször előkerül. A legnagyobb probléma mégis a kissé kaotikus cselekmény, illetve az érzelemmentesség, de aki ezt el tudja engedni és képes elmerülni ebben a kicsit őrült mesevilágban, az remekül fog szórakozni. Az elnök emberei, a Spotlight vagy a Jó estét, jó szerencsét mellett A Francia Kiadás is egy szerelmeslevél az újságíráshoz, csak éppen Wes Anderson stílusban. Többek közt ezért sem tudtam nem szeretni.
