David Fincher azon kevés rendezők közé tartozik, akiknek neve egyet jelent a minőséggel, az igényességgel és a precizitással. Noha legutóbbi nagyjátékfilmje eléggé megosztotta a nézőket, a Mank eleve egy jóval szűkebb rétegnek szólt és a munkája ott is kifogástalannak bizonyult. Az azonos című francia képregényen alapuló A gyilkossal visszatért a thriller vonalra, hogy egy jóval közönségbarátabb, s talán a leginkább egyszerű művével rukkoljon elő.
Névtelen (anti)hősünk régóta bérgyilkosként ténykedik. Mindene megvan, nem remeg meg a keze, megbízható és kérdés nélkül elvégzi a kiszabott feladatot. Éppen Párizsba szólítja legújabb munkája és igyekszik fókuszált maradni. Zenével, monologizálással szórakoztatja magát, illetve folyamatosan mormolja a mantráit. "Tartsd magad a tervhez. Készülj, ne improvizálj. Ne mutass empátiát. Csak azt a csatát vívd meg, amiért megfizetnek." De mi van akkor, ha a gondosan felépített menetrendbe hiba csúszik és emberünk bakot lő?
A bevezetőben nem véletlenül emeltem ki, hogy ez Fincher legegyszerűbb alkotása. A szinopszist olvasva felvetődhet a kérdés, hogy tényleg csak ennyi? Nos, igen és nem. Igen, mert a történet szögegyenes, nincsenek csavarok, sokkoló meglepetések, váratlan húzások. Ugyanakkor a részletekben tűnik fel igazán, hogy miben, illetve mennyire más A gyilkos, mint a sokadig műfajbeli társa.
Többször is beugrott Nicolas Winding Refn Drive-ja, s noha stílusában és hangulatában nem ér fel hozzá, több fronton rokonságot mutat a két mű. Adott a szimpla felütés, melyet láttunk ezerszer és első blikkre nem tartalmaz semmi különlegeset, mégis sikerül olyan aspektusból megragadni, mely kiemeli az átlagból. Végig körbelengi az összképet egyfajta kettősség, aminek kapcsán rendre felötlött a kérdés: mi szükség volt ehhez egy Fincher kaliberű rendezőre? Ám ott az érem másik oldala, miszerint a direktor nélkül messze nem lenne ennyire emlékezetes a film. Miben nyilvánul ez meg? Többek közt rögtön a kimért, tudatosan elnyújtott nyitányban, ahol a főhős felkészül. Ismétli magát, koncentrál, összpontosít. Nincs felvezető arról, hogy mennyire sikeres, nem tudjuk, kinek dolgozik, a narratívája épít karaktert, mivel ténylegesen alig szólal meg, s egyben ezzel helyezi bele a nézőt a szakmájába. Felépíti a szabályrendszert és tudatosul bennünk, hogy a végső puskalövésig mi mindennek kell összhangban lennie. Fincher úgy rendez, ahogy a főszereplője viselkedik.
Aprólékosan megtervezi a legkisebb nüanszokat, nem árul el sokat a háttérről, hidegvérrel cselekszik. Aztán borul a papírforma és a cselekmény új irányt vesz. A hibát megtorló megbízó, majd a bosszúhadjáratra induló névtelen figura szintén nem új keletű fordulat, a fókusz azonban egy másodpercre sem kerül le a főszereplőről. Minden az ő nézőpontjából történik, így vagy nincsenek, vagy átalakulnak az olyan sablonkarakterek, mint az elérhetetlen mágnás, akit csak egy kisebb hadsereg lemészárlásával lehet megközelíteni, netán a gonosz elnyűhetetlen jobbkeze, esetleg a gyilkos sorsát a szívén viselő összekötő. Ezért annyira frappáns Fincher műve, mert pont úgy és annyit változtat, hogy ne hasson elcsépeltnek. Muszáj leszögezni, hogy nem akciófilmről beszélünk. Minden kilőtt tölténynek súlya van, s tény, hogy nem maradhat elvarratlan szál, nincs golyózápor és hullahegyek. A gyilkos lényege sokkal inkább egy olyan út végigjárása, mely során a mantrák, az elvek fokozatosan változnak, tűnnek el és a címszereplőről lehull a korábban felvázolt hibátlan biorobot maszkja. Mert ő is csak egy ember, egy közülünk és ez teszi olyan piszok ijesztővé.
A gyilkos a visszatérések filmje, ugyanis a Hetedik után a rendező ismét együtt dolgozott Andrew Kevin Walker íróval (ennek előszele volt a Love, Death & Robots egyik epizódja). Természetesen Michael Fassbendert is remek volt látni bő négy év után, maníroktól mentes játéka könnyedén elviszi a hátán a filmet.
Ahogy említettem szinte végig éreztem magamban a kettősséget és ez a zárás után sem változott. A meglévő alapanyagból kihozták a maximumot és mondhatni egy lerágott csontra sikerült húst varázsolni. A gyilkos ugyanis a minimalizmusa ellenére is képes mély, más, egyedi lenni. Pazarul áll neki a rideg szenvtelenség és mindenképp egy szuper darabként marad meg az emlékezetünkben. Mégis bekúszik az a bizonyos de, mert Fincher hiába van újfent pazar formában, ez akkor is "csak" egy nagyon jó film. Az egyszerű, ám nagyszerű, sallang, de katarzismentes, profi kivitelezése.
