Remélhetőleg nem én vagyok az egyetlen, aki szkeptikus szemmel és közel sem rajongva figyelte a Marvel filmes univerzumának első két fázisát. A magamfajta "fanyalgók" számára elég evidens volt, hogy majd a 2015-ös Hangyán fogunk röhögni évekig, viszont furcsa mód, volt bennem egy erőteljes várakozás Peyton Reed filmjével kapcsolatban. A megérzésem beigazolódott, hiszen egy olyan önfeledt és szellemes szuperhősmozit raktak össze, ami egymaga elérte, hogy jobban nyissak a közkedvelt Marvel-produkciók felé. Az elmúlt pár év termését figyelembe véve ez abszolút megérte, A Hangya és a Darázs pedig, még ha nem is képes reprodukálni az első résszel járó "újdonság varázsát", ügyesen és szerethetően folytatja Scott Lang kalandját.
A történet nem sokkal az Amerika kapitány: Polgárháború eseményei után veszi fel a fonalat, amikor is Scott Lang (Paul Rudd) utolsó napjait tölti kétéves házi őrizetének. A baj majdhogynem óramű pontossággal éri utol, hiszen kiderült, hogy az egykori tolvaj az egyetlen kapocs a kvantumtér és Hope (Evangeline Lilly) több évtizede eltűnt édesanyja között. A családi mentőakció természetesen Dr. Hank Pym (Michael Douglas) vezényletével történik, ám ha a kvantumtér kiszámíthatatlan és túlvilági természete önmagában nem lenne elég, akkor az FBI mellett egy elvetemült üzletembert és egy titokzatos "szellemet" is Hangyáék nyakába varrnak. Mindezt a Hangya már korábban megismert teljesen őrült és néhol szerethetően infantilis stílusában, amire a látvány tekintetében rátettek egy lapáttal.
Miután Scott a Hangya szerkóval az oldalán kicsit kihúzta a gyufát Hope-nál és Hanknél a Polgárháborús hősködésével, a szereplők közötti kémia alapvetően megváltozott, de azért tetemes változások nem történtek a Hangya és a Darázs hangulatában. Scott karaktere egyértelműen ki tudott lépni a "bűnöző-skatulyából", ami a Bosszúállóktól továbbra is meglehetősen elszigetelten tevékenykedő karakter számára lehetőséget nyithat újabb kollaborálásokra a jövőben. Paul Rudd egyébként szemmel láthatóan marhára élvezi ezt a szerepet, a hősködés mellett az önironikus jelenetek állnak a színésznek a legjobban. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy az iskolai jelenet messze a film legfrenetikusabb pontja, már ami a humort illeti.
A poénok mellett A Hangya és a Darázs nem szűkölködik a látványos, ütős vagy épp kevésbé ütős jelenetekben sem. Az első rész is remekül játszott a méretváltoztatásban rejlő lehetőségekkel, ám ott epikus harcok helyett inkább kreatív szettingeket kaptunk, amik amennyire tűntek nevetségesnek elsőre, legalább annyira működtek a filmben és tették azzá, ami. Gondolok itt Thomasra, a gőzmozdonyra vagy a hangyócák testközelből való megismerésére, melyek mind-mind olyan gagek voltak, amiket abban a formában korábban még soha nem láthattunk. Ez pedig egy meglehetősen nagy erény a blockbusterek kategóriájában. A Hangya és Darázs igyekszik hasonlóan emlékezetes pillanatokkal kedveskedni a nézőknek, a végeredmény még sem tud annyira üdítő és friss lenni, mint Peyton Reed előző rendezésében. A méretváltoztatás képessége itt inkább egy kaotikus mellékhatás, mintsem menő szupererő, aminek persze megvan a maga előnye is.
Az eltűnt édesanya, Janet (Michelle Pfeiffer) egész ötletes előkerülése hozott egy relatíve komolyabb szálat a filmbe, ami ugyan egyszerre garantálta A Hangya és a Darázs legnagyobb látványosságait, mégsem tudták igazán érdekessé és emlékezetessé tenni a koncepciót. Komolyabb spoiler nélkül annyit mondanék, hogy a szubatomi részecskék és a kvantumtér jóval nagyobb és fontosabb szerephez jut, mint az első rész során, viszont mindez egy-egy titokzatos gondolatfoszlányban és pár IMAX-re teremtett, igazán látványos jelenetben merül ki. Hiába a szubatomi méret, a felszínnél mélyebben nem igazán mutatja be a dolgokat a film, hasonlóképp a szellemmel, tisztességes nevén Ava-val (Hannah John-Kamen), aki egy jóval érdekesebb karakternek tűnt annál, mint amit végül kihoztak belőle. Persze, a Marvel eszközeit ismerve simán elképzelhető, hogy a két említett komponens a jövőben újból szerephez juthat, mindenesetre az egyszerre a film érdeme és hibája, hogy jóval többet láttam volna mind Ava-ból, mind a kvantumtérből.
A Hangya és a Darázs már nem csak Paul Rudd gyermeteg hősét, hanem Evangeline Lilly héroszi énjét, a Darázst is megtette címszereplőnek, a valószínűleg hosszabb távú kooperáció kifejezetten halkan, pátoszos vagy hatásvadász jelenetek nélkül született meg a filmben. A kanadai színésznő egyébként a filmes univerzum egy rejtett gyöngyszeme, aki ha nem is egy komolyabb szerepet, de annyit bőven megérdemelne a jövőben, mint pl. Scarlett Johansson Fekete Özvegye. A Darázs karakterét sajnos nem árnyalják komolyabban, hősként pedig a szárnyakon kívül nem igazán kapott sajátos stílusjegyeket, ami a tudományos kontextus fényében valahol érhető, mindenesetre rá és a Hangyára is ráférne egy Stark-féle fazonigazítás. Na, jó, ez lehet egy kicsit már luxus.
Peyton Reed filmje minden hiányosságával együtt is irigylésre méltó magabiztossággal és céltudatossággal folytatja a Hangya történetét. Walton Gogginsszal és a Hank Pym egykori munkatársát alakító Laurence Fishburne-nel bonyolították még a cselekményt, akik kellemesen, de különösebb súly nélkül asszisztáltak mindahhoz, amiben a Hangya epikus háborúk nélkül is otthonosan mozog. A főleg Paul Rudd által prezentált humor másodjára is vitte a hátán a filmet, az alapkoncepció könnyedsége pedig olyan ötleteknek és megoldásoknak is teret ad, amiket talán a többi Marvel-produkció automatikusan kilökne magából. Látvány terén abszolút feljebb lépet a film elődjéhez képest, én viszont reménykedem abban, hogy a következő részek az őrült, esetenként teljesen indokolatlan ötletek koncepcióját viszik tovább, amiben Reed első Hangyája is jeleskedett.
A Hangya és a Darázs egy látványosabb, de kevésbé ötletes kistestvére a 2015-ös Hangyának, ami még így is egy kellemes kikapcsolódást, egyben üdítő elszakadást nyújt a Bosszúállók csapatától. Élvezetes és szerethető élményt kínál Peyton Reed filmje, ám ebben a koncepcióban még mindig rengeteg minden rejlik, amit a második rész sokkal kevésbé próbált meg kiaknázni, mint elődje.
u.i.: Az első stáblistás jelenet valami döbbenetesen hatásosra sikerült.