Az ember, kinek filmjeiről mindig kimegy egy gyanútlan mozizó. Az ember, kinek alkotásait csak imádni vagy gyűlölni lehet. Az ember, akit még Cannes-ból is kitiltottak most visszatért, és egy potenciálisan utolsó rendezéssel prezentálja a publikumnak, hogy miért is egy megkerülhetetlen rendező Lars von Trier - vagy hogy sokan miért tartják kirívóan ízléstelennek. A ház, amit Jack épített egy piszkosul nehéz film lesz, ami sokak torkán megakadhat. Ám ha csúszik, akkor egy hiánypótló filmélményben lesz részünk.

A címszereplő Jack (Matt Dillon) egy egyedülálló férfi, aki csendes, mérnökként tevékenykedő élete mellett építészi ambíciókat is üldöz. Mindössze ennyit mondhatunk meg róla anélkül, hogy belelesnénk Jack egyszerre mániákusan rendezett, ám kaotikus elméjébe. Ahogy az az elfojtott pszichopatáknál és fokozatosan megtébolyodó szociopatáknál rendre bekövetkezik, úgy Jacknél is egyik pillanatról a másikra elpattan valami, és egy emelővel szétveri a mellett utazó nagyszájú nő fejét. Ahogy ezt leírtam, azonnal éreztem, hogy még egy ilyen egyszerű kontextusban is nagyon meredek az ilyesfajta kezdés, Lars von Trier filmje pedig nem szívbajos. Szűk két és fél órán keresztül követhetjük végig, ahogy Jack nőket, de még gyerekeket sem kímélve beteljesíti személyes vendettáját a világ ellen, mialatt görcsösen szeretné felépíteni azt a házat, ahol végre teljes lelki harmóniára lelhet.

Fontosnak érzem levésni a margóra, hogy már az első anyagok óta vártam von Trier elborult filmjét, hiszen a Jackhez hasonló sorozatgyilkosok tökéletes alapot biztosítanak egy elemi thriller komplex antagonistájához - és még valamilyen nevetséges maskarát sem kell adni rájuk ehhez. A ház, amit Jack épített pedig pontosan olyan történeti felépítéssel operál, amire mindig is vágytam a témában: adott egy eltévelyedett elme, aki sorra megy végig véletlenszerűen (?) kiválasztott áldozatain, mialatt a néző, ha megérteni nem is fogja, de láthatja azokat az életeseményeket, amik egy ilyen ördögi ámokfutáshoz vezették Jacket. A film pedig utóbbit csinálja frenetikusan jól, olyannyira, hogy az olykor gyomorforgatóan ízléstelen jeleneteket is képes a megfelelő rendezői eszközökkel feloldani von Trier. Az pedig tagadhatatlan, hogy az egész film át van itatva Lars von Trier hatalmas egójával, amit tény, hogy le kell majd nyelnünk a film néhány megnyilvánulásakor, ám vélhetően erre is szükség volt a talán indokolatlanul szórakoztató film esetében.

Jack gyilkosságai szép ívet adnak a történetnek, aminek előrehaladtával a férfi egyre nyugodtabbá, és szemmel láthatóan vérszomjasabbá is válik, mindez pedig egy bizonyos piknikezős jelenetnél éri el a film maga beteg katarzisát. Őszinte leszek, sok elborult és botrányosnak titulált filmet láttam már életemben, de olyat, ami ennyire nyersen mutatta meg volna mindazt, amit itt mutatott von Trier, talán még nem láttam korábban. Abszolút nem vagyok annak a híve, hogy szükségünk van azokra a filmekre is, melyben az öncélú erőszak és polgárpukkasztás néhány kevésbé tehetséges rendező aberrált önkielégítésében végződik. A ház, amit Jack épített ugyan néhány esetben súrolta már az utóbbi jelenséget, von Trier a létfontosságú pillanatokban képes volt visszavenni a maga módján. Jack diegetikus narrációval ad nekünk mélyebb kontextust a látottakhoz, ami olykor képes szakállas kliséket is durrogtatni, máskor azonban abszolút kitágítja egy kicsit a néző elméjét, ami egy-két perc erejéig kiszakít minket az önmagában elég depresszív és felkavaró cselekményből.

Továbbá amellett, hogy von Trier több ízben is utal önmagára és korábbi filmjeire Jack egy-egy monológjával, az alapvetően horrorisztikus elemekkel megtűzdelt thrillernek van egy könnyedebb oldala is, ami nem csak kimaxolja a "fekete humor" műfaját, de rá is tesz egy lapáttal. Ez a legérdekesebb az egészben, ami miatt kissé megfejthetetlen számomra von Trier alkotása. Itt van egy film, ami még az ártatlan gyerekeket sem kímélve bemutatja nekünk, hogy milyen időzített bombák élnek közöttünk, teszi mindezt szuggesztív és arcátlanul nyers eszközökkel. Az én lelkivilágomat pedig alaposan meg tudják viselni az ilyen történetek, azzal együtt is, hogy átható kíváncsisággal nézem őket. A ház, amit Jack építettet minden szadisztikus hajlamával együtt mégis inkább egy nagyon súlyos, de legalább annyira szórakoztató és különleges élménynek könyvelném el, ami a meglepően elrugaszkodott befejezésének is köszönhetően, ha ejtett is sebeket a lelkemen, valahogy befoltozta azokat. A Hit The Road Jack pedig a legszemtelenebb stáblistás zene, amit ez a film csak meghúzhatott volna - imádtam.

Lars von Trier egója és stílusos, merész rendezése mellett ami ezt az egészet igazán összetartja, az Matt Dillon. A változatos filmográfiával rendelkező színész egy olyan frenetikusan erős, jobb szó híján tökéletes alakítást tett le az asztalra, amiről a film vállalásai miatt a megérdemeltnél jóval kevesebb szó fog esni a szakmában. Minden színészi eszközt végigzongorázva alkot meg egy olyan karaktert, akinek a film utolsó harmadában már pusztán a tekintetében is elcsíphetjük azt az eszelős gyilkost, amit "egészséges" ember talán nem is érthet meg igazán. Ezzel együtt sármjával és hangjával is rendkívül okosan dolgozik Dillon, arról nem beszélve, hogy a két és fél órás játékidő alatt szinte minden egyes pillanatban a vásznon volt Jack valamilyen formában. A gigászi vászonidővel együtt sem lett sok Dillonból, ami már önmagában óriási teljesítmény.

A ház, amit Jack épített a rétegfilmek rétegfilmje. Egy olyan alkotásról beszélünk, ami ugyan hű Lars von Trier imázsához, a film mégis képes olyat mutatni, amit korábban még nem láthattunk a rendezőtől. Szó nincs arról, hogy hibátlan produktumról beszélnénk, hiszen már a végignézéséhez is érdemes kompromisszumokkal beülnie az érzékenyebb lelkületű nézőknek. Azt sem mondanám, hogy van bármiféle végső konklúzió a filmben, amiért érdemes lenne azt végigülnie azoknak, akik erre vágynak. Ám az tagadhatatlan, hogy A ház, amit Jack épített minden pillanatában kivált a nézőből valamilyen impulzust, ami az én esetemben az intelligens, ám picit sem visszafogott rendezésnek köszönhetően többnyire egy olyan hiánypótló szórakoztatást nyújtott, aminek összetételét nagyon nehéz, vagy talán lehetetlen leírni. Nem mindenkinél fog felépülni az a bizonyos ház, az tuti.