Hirdetés

A hihetetlen család 2. - Kritika

|

14 évet vártunk a Parr család visszatérésére, ami egészen hihetetlenre sikerült.

A kritika enyhén spoileres! 

Ugyan Pavlics kollega korábban már aranyba foglalta A hihetetlen család címét, muszáj hozzátennem, hogy egy olyan filmről beszélünk, ami másokkal együtt az én gyerekkoromat is szebbé tette. Büszke Pixar-szerelmesként mindig gyermeki lelkesedéssel várom az újabb produkcióikat, Brad Bird 2004-es alkotása viszont annyira stílusos, hibátlanul megírt és döbbenetesen szórakoztató volt, hogy a megjelenés óta reménykedtem az egyértelműen nyitva hagyott lezárás folytatásában. Sejtettem én, hogy több mint egy évtized után szándékkal veszik elő Irdatlanékat, arra viszont nem számítottam, hogy egy szinte tökéletes animációs és szuperhősfilmet lehet még fokozni. Lehet, nem is akárhogy.

Hirdetés

A cselekmény szinte percre pontosan az első rész utolsó pillanataitól folytatódik, ami bő 14 év után azért hihetetlen nosztalgikus. Minden szentimentalizmust félretéve: változnak az idők, A hihetetlen család 2. pedig egy percig sem akart a szép emlékek mögé bújni, a nézőközönség egy hatalmas részével együtt felnőtt maga a történet is. Hiába Irdatlanék és a szuperek számos hőstette, a politika egyszerűen nem nézte jó szemmel, hogy a hatáskörén kívül is zajlik az élet, így a média hazug propagandájával az élen illegálissá tette a különleges igazságosztók tevékenységét. A Parr családot mindeközben még azzal is küszködik, hogy fedél legyen a fejük felett. Egy helyi iparmágnásnak köszönhetően azonban egy hatalmas lehetőség tárul eléjük, ami ha jól sül el, újból pozitív fényben tüntetné fel a szupereket, és talán még a törvényes szabadságukat is visszanyerhetnék.

A hihetetlen család 2. egy bizonyos értelemben az első részt teszi ki egy egésszé, ahol Mr. Irdatlan kapta meg a film játékidejének egy nagyobb részét. Brad Bird következetesen most a másik oldalt igyekezett bemutatni, aminek során Nyúlánykát kérik fel egy különleges feladatra, ám ezzel párhuzamosan az animációs filmek egyik legfantasztikusabb szála bontakozik ki. Amíg A hihetetlen család erős hölgye a szuperek hírnevének megmentésén dolgozik, addig Mr. Irdatlan a gyereknevelés és házvezetés képességeit gyakorolja. Láttuk már ezt a receptet párszor, A hihetetlen család 2. immáron viszont teljesen kitört a "gyerekfilmnek" címkézett alkotások korlátai közül, és egy olyan kendőzetlen, őszinte képet kapunk a zseniálisan megírt karakterek érzelmeiről és szerepeiről, ami szinte már sokkoló. A film minden fajta erőszakos beleszuszakolás nélkül húzza magára a jelenkor politikai korrektségét és társadalmi defektjeit, majd csavarja ki őket a lehető legemberségesebb módon.

Míg Mr. Irdatlan néhány egészen frenetikus jelenet során Villel matekozik, vagy épp Illana fiúügyeit teszi tönkre túlzott igyekezetével, addig Nyúlányka gyakorlatilag a család és a szuperhőstársadalom főszereplőjévé lép elő a médiában. Persze, most is akad egy ellentétes erő, nevezetesen Démonitor, aki a V, mint vérbosszút idéző módszerekkel veszi át az irányítás a világ tévékészülékei felett. Néhány olyan döbbenetesen nyomasztó, egészen erőteljes társadalomkritikát felvonultató jelenetet kapunk általa, ami, ha eddig nem vált világossá, tisztán jelezte: A hihetetlen család 2. NEM gyerekfilm. Persze, ezt korábbi Pixar alkotásokról is elmondhattuk, Brad Bird filmje viszont minden tekintetben kilépett ebből a műfajból. A rendező is elmondta, hogy ugyan egy animációs produkcióról beszélünk, nem véletlen lett az korhatáros. Irdatlanék története egyszerre kritizál politikát, társadalmi bélyegeket és üres becímkézéseket. Démonitor kiléte és motiváció pedig nagy valószínűséggel abszolút befogadhatatlan lesz majd a gyerkőcök számára.

Egy percig sem túlzunk azzal az állítással, hogy A hihetetlen család 2. egy egészen komoly hangvételű film lett, persze azért nem ennyire egyoldalú a helyzet, hiszen továbbra is egy imádnivalóan szórakoztató, párját ritkító humorral ügyeskedő családfilmről beszélünk. Brad Bird írása a mesteri cselekmény mellett továbbra is a karakterekben mutatja meg legnagyobb erősségét. A második felvonás arca egyértelműen Nyúlányka, aki most nem csak szerető családanya, de a szuperek domináns képviselője is. A gyerekek eközben az első résszel ellentétben most sokkalta a hétköznapi problémákkal küzdenek, mintsem Mr. Irdatlan egy elvetemült rajongójával. Vill talán az egyetlen, aki jóval kevesebbet kapott a film erejéből, mint mások. A szupergyors srácnak szinte egy önálló jelenet sem jutott, végig csak asszisztál a többieknek, de még képességét sem tudta igazán kamatoztatni. Ellenben Illanával, akinek persze, tinilány létére kijutott egy "szerelmi szál", a történet későbbi szakaszában viszont meglehetősen nagy szerep hárul a láthatatlan kishölgyre. Természetesen a család legapróbb tagja, Furi is visszatér, aki egy az egyben elszabadítja a káoszt tucatnyi képességével.

Mindez viszont semmit nem érne Mr. Irdatlan, avagy Bob Parr nélkül, aki egy olyan lélekkel ruházta fel A hihetetlen család 2.-t, ami talán egy fokkal még az első rész nagyságát is felülmúlja. Hiába a gyönyörű, hamisítatlan Hihetetlen-látványvilág, Bob személye még ebből is képes kitörni, és egy olyan emberi karakter született meg a vásznon, amit az élőszereplős filmek is megirigyelnének. Nem akarok még több részletbe bocsátkozni, de annyit elárulhatok, hogy "háziasszonyként" válik csak igazán Mr. Irdatlanná a Parr család feje. Nem csak arról van szó, hogy egy aranyos köntösben megkapjuk a "az édesanyák dolga nagyon nehéz" üzenetet, mert ezt minimális empátiával mindenki beláthatja. Hanem arról az őszinteségről és alázatosságról, ahogy mindezt Bob kezeli. Saját büszkeségével dacolva válik sokkal mélyebb karakterré, ami sokak szemébe még könnyeket is csalhat.

Tudom, semmivel nem ellensúlyozom ezt a sok szuperlatívuszt, de az a helyzet, hogy A hihetetlen család 2. egyszerűen még az első rész minőségére is rátett egy lapáttal. A már körberajongott érzelmi kérdések mellett Brad Bird alkotása szuperhősfilmként is szuperál, egy olyan intelligens és merész körítéssel, ami teljesen más megvilágításba helyezi a műfajt. Irdatlanék és Fridzsimen mellett más szupereket is megismerünk, akik egy közös jelenet során tudnak csak igazán csillogni. Az első részre is jellemző, piszkosul jellegzetes miliőt a látvány mellett továbbra is Michael Giacchino zenéje biztosította, ami sokkalta filmesebb és kiforrottabb volt az erőteljes jazz ráhatásnak köszönhetően, mint korábban. Nyúlányka mellett Mr. Irdatlan és Fridzsimen is kapott egy külön témát, amik önmagukban dobnak egy hatalmasat a hangulaton.

Előre látom, hogy sokakban megáll majd az ütő az értékelés láttán, én viszont csak annyit üzennék: A hihetetlen család 2.-t látni kell. Látni kell azért, hogy lássuk, egy film hogyan képes saját műfaján vagy épp célközönségén egy szinttel feljebb lépni. Brad Bird ezt a filmet elsősorban azoknak készítette, akik az első részen nőttek fel, eközben pedig számos téma ingoványos területére lép. A szerencse az, hogy ez érezhetően nem egy felsőbb utasításnak volt köszönhető, hanem Birdnek tökéletes elképzelése és pontos szándékai voltak A hihetetlen család 2. komoly hangvételével, ami ezen felül (továbbra is) az egyik legjobb családi- és szuperhősfilm, ami valaha készült.

A hihetetlen család 2.

Kinek ajánljuk
  • Mindenkinek, aki valami Hihetetlenre vágyik.
  • Annak, aki egy stílusos és intelligens élményt szeretne.
  • Aki egy pazar, szerethető szuperhősfilmre kiváncsi.
  • Aki egy jó humorú, megindítóan őszinte családi szórakozást keres.
  • Aki nem fél a változástól.
Kinek nem
  • A nagyon kicsi gyerkőcöknek. A Hihetetlen család 2. tényleg nem gyerekfilm.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.