Ahogy apránként közelítünk a második világháború kitörésének századik évfordulójához (már csak 16 év választ el minket tőle!), úgy válik egyre könnyebbé a vesztes feleknek, leginkább a németeknek is feldolgozni a korszak eseményeit.
A 2004-es A bukás - Hitler utolsó napjai mérföldkőnek számít a német filmgyártásban, hiszen mindenféle cicomázás nélkül mutatta be a berlini ostrom végső napjait, kellő komolysággal és érettséggel.
Ahogy a Sisu kritikánkban is írtuk, A bukás előtt és azóta is egyfajta parodisztikus alternatívái jelentek meg a náciknak a filmvásznon: elenyésző volt azon alkotások száma, melyben a nácik ugyanabban a félelemköntösben tudtak volna megjelenni, mint amit 90 évvel korábban jelentett a felbukkanásuk egy város határán. Ezen a téren a Sisu sem mutatott semmi újat: egyszemélyes, finn veterán vadássza le hajmeresztő akciók után a tökkelütött, egydimenziós náci katonákat.
Néhány héttel a Sisu megjelenését követően a Netflix indította hadba a saját "Sisuját", ám ezúttal ők hagyták, hogy a németek készítsék el a saját kis történetüket. Ez lett a magyar címen A katonaszökevényként, eredetijén Blood & Goldként elérhető film, ami végül nemcsak a Netflix felhozatalból tűnt ki minőségével, hanem az is elmondható, hogy még a Sisunál is fogyaszthatóbb és szórakoztatóbb élményt tudott nyújtani. Na erre valószínűleg kevesen számítottak volna.
A katonaszökevény egy dezertőr felakasztásával nyitja a cselekményt. A hátrahagyott, fáról lógó katonát, Heinrichet (Robert Maaser) Elsa menti meg (Marie Hacke), aki utána a saját erdő széli otthonában ápolgatja a dobbantani kívánó harcost. Mindeközben a Heinrichet saját sorsára hagyó náci katonák bevonulnak a közeli faluba, annak reményében, hogy az ott rejtegetett zsidóktól elcsent aranyat megkaparinthassák, ezzel megalapozva a háború utáni jövőjüket.
A cselekményről kár lenne ennél többet leírni. Van párhuzam a Sisuval, és arra is látok sanszot, hogy nem hiába mostanra időzítette a Netflix A katonaszökevény premierjét. Aranyra vadászó nácik, pipa, második világháború végi időszak, pipa, de itt meg is áll a párhuzam. Mert míg a Sisu egy valóságtól elrugaszkodott történettel tompítja a háború borzalmainak élét, addig A katonaszökevény inkább elmélyül azokban, ami egy helyenként megrázó, de a figyelmünket teljes mértékben lekötő filmet eredményez.
A nácik ugyanis itt teljes, félelmetes valójukban bukkannak fel a képernyőn. A megalomán katonák mindenféle fékek nélkül mennek végig a vidéken, akiktől még a szövetséges, vagy annak mutatkozó helyiek is méltán retteghetnek. Nem lehet tudni, hogy mikor döntenek úgy, hogy megkapja az ember az áruló plecsnit, és azzal a golyót is a fejbe. Nem lehet tudni, hogy mikor gondolnak úgy, hogy szórakozásból felgyújtanak egy házikót, mert miért ne. Nyoma sincs a PC-nek, a woke-nak: a Down-szindrómás karaktert szimplán lekreténezik, hiszen akkoriban nem kellett cenzúrától tartani.
Eme kiszolgáltatottság ellenpólusaként ott van Heinrich, "a remény bajnoka", aki már eleve nem volt túl elkötelezett a háború irányában, de miután megtudta, hogy a lánya kivételével a családja odaveszett, már csak azért harcol, hogy őt viszont láthassa. Már a főszereplő célját illetően is egy sokkal emberibb motivációt kapunk, mint a Sisuban, és ez egy sokkal autentikusabb cselekménybe torkollik.
A katonaszökevény nem szolgált olyan szemrevaló akciószekvenciákkal, mint a Sisu, de pont ettől lesz jó. Valóságos harcjeleneteket kapunk, melyekről lerí, hogy itt tényleg élet-halál harc folyik, és a főszereplőnk sincs teljesen biztonságban. A valóság talaján maradva, a súlyosabb sérülések itt valóban hátráltatják a szereplőket, akik kénytelenek lesznek kreativitásukkal felülkerekedni az akadályokon.
Látszólag A katonaszökevény fókusza is az aranyon van: a nácik, illetve a kis létszámú összeesküvő csapat mind az arany megszerzésén dolgozik, és ezt rendre szóvá is teszik, ám Peter Thorwarth rendező és társíró szigorú ítéletet mond felettük. Ellenben Heinrichet az a bizonyos vér szerinti kötelék hajtja előre, amivel kitűnik az anyagiasságra törekvő kortársai közül. Ez nemcsak a második világháború utolsó napjainak túlélési stratégiáival szembeni kritika, hanem napjaink pénzhajhászásával szemben is.
A katonaszökevénnyel a németeknek sikerült egy újabb emlékezetes világháborús filmet készíteni, ami pont azzal nyerheti meg a nézőket, hogy nagyzolás helyett a realitás talaján maradva kíséri végig az ellentétes motivációval bíró karakterek útját. Folyamatos akciók helyett heist movie vonásokkal, feszültségteli jelenetekkel, no meg egy hiteles korabeli közeggel járul hozzá a kifejezetten jó filmélményhez.
