Bár már lassan 80 éve, hogy véget ért a második világháború, Adolf Hitler náci Németországának hithű katonái még a 2020-as években is tökéletesen helytállnak az ügyeletes gonoszként. A nácik a maguk idejében a félelem szinonimájává váltak, míg azóta a megtestesült gonoszként szoktak hivatkozni rájuk, köszönhetően többek között a tömegkultúra elmúlt 80 évének is.

Ugyanakkor az egyre nagyobb kronológiai távolság egyben megengedi azt is, hogy ezt a könyörtelen náci gépezetet kicsit lebutítva, már-már parodisztikussá alacsonyítva reprezentálják korunk alkotói a soron következő alkotásaikban.

Ezt a trendet követte Jalmari Helander finn direktor is a legújabb filmjével, a Sisuval. Helandernek köszönhetjük az egyik leghangulatosabb télapós horror-vígjátékot, a Rare Exportsot, aki ezúttal a jelenkorunk helyett a második világháborúba repíti vissza a nézőt egy háborús közegben játszódó bosszútörténetben.

A film a sisu szó etimológiájával indít, szépen kifejtve, hogy egy szóban nehéz visszaadni annak valódi jelentését: rendíthetetlen bátorságot és elképzelhetetlen elszántságot is magába foglaló szó, mely tulajdonság a legreményvesztettebb szituációkban tud manifesztálódni. És hát mi lehetne kilátástalanabb időszak, mint a második világháború és a náci megszállás periódusa?!

Az idős Jorma Tommila a főszereplő Aatamit alakítja, aki a megtépázott civilizációtól távol, a vadonban kutat kincsek után. Szerencséjére aranyra lel, amit a kibányászás után megpróbál a legközelebbi bankba vinni. Pechére egy visszavonuló náci osztaggal találja szembe magát, és bár az előőrs továbbengedi őt, a hátvédek már meg sem próbálják visszafogni magukat a konfrontálódás terén. Ám amikor ráteszik a kezüket a nehezen kikaparászott aranyrögökre, Aatami régi reflexei aktivizálódnak, és ennek a nácik isszák meg a levét.

Az előőrs ezután a bosszú, no meg az aranyrögök reményében hajtóvadászatot indít Aatami ellen, egy igazi macska-egér játszmát alapozva meg ezzel - ám a szerepek gyorsan felcserélődnek. Kiderül, hogy Aatami egy háborús hős, és több mint 200 szovjet katonát tett el láb alól a háború korábbi éveiben, melynek köszönhetően kiérdemelte az ellenségnél a hírhedt "Halhatatlan" nevet. Ezúttal a nácikon a sor, hogy ők is megismerjék Aatami eme rettegett oldalát.

A Sisu azt nyújtja, amit a trailer is ígért: néhol igazán frappáns és kreatív akciószekvenciákat, egy második világháborús, idősebb John Wick hasonmást, no meg számtalan nácinak a különböző módon bekövetkező halálát. Mindezt nem túlnyújtva, hanem könnyed 90 percben prezentálva.

Helander rendező a Rare Exports hangulatát és stílusát megidézve vezényli le az újabb filmjét. Meglepő módon a vígjáték kategóriát nem tüntetik fel a Sisunál, pedig fekete humorból bőven akad belőle, ami leginkább a nácik gőgből fakadó idiotizmusából fakad. Ez szerencsétlen módon kicsit tompítja is a cselekmény tétjét és feszültségét. Az Aksel Hennie (aki a 2021-es Az utazásban Noomi Rapace-szal alkotott zseniálisat) által irányított nácik ugyanis puszta szerencsevadászok, akik fennhéjázó megjegyzésekkel próbálják igazolni menőségüket. Hogy aztán összerosálva pillantsanak össze, amikor komolyra fordul a szó, és beindul Aatami egyszemélyes kommandója.

A Sisu másik felróható problémája a nyelvezet. Nagyon könnyen kizökkentheti a nézőt a világháborús hangulatból, amint a nácik egymás között is elkezdenek angolul kommunikálni. Ez már csak annak függvényében is meglepő, hogy a Rare Exportsban Helander tökéletesen alkalmazta a nyelvi különbözőségekben rejlő potenciált, és így kíváncsi lennék, hogy ezúttal miért választotta ezt az utat.

Minderre még rátesz egy lapáttal az indokolatlan "girl power" reprezentáció - az egyik teherkocsi pányvája alatt ugyanis vagy egy tucatnyi nő raboskodik, akiknek a szerepére, funkciójára a 90 perc alatt sem derül fény. Csupán egy kötelező listaelemként érezhetjük őket, hogy igen, a filmben felvonultattunk nőket is, pipa, emiatt már nem érhet kritika minket.

Eme szőrszálhasogatások ellenére a Sisu egy teljesen korrekt második világháborús, fekete humorral operáló film lett, aminek legnagyobb hibája, hogy a legjobb jeleneteit a trailerek ellőtték. Néha ügyetlenül egyensúlyoz a realisztikusság és a túlzás közti vékony mezsgyén, de helyén van a szíve, és nem is akar bonyolult üzeneteket megfogalmazni. Egyszeri szórakoztatásnak kiváló, de hogy lesz-e olyan emlékezetes, mint a már 13 éves Rare Exports, az már vitatható.