Yorgos Lanthimos köszöni szépen, nem kíván lassítani. Legutóbbi nagyjátékfilmje, a négy Oscar-díjat nyert Szegény párák zajos sikere még el sem némult (pláne itthon, Alasdair Gray alapul szolgáló regénye ugyanis csak a nyáron került a könyvesboltok polcaira), a görög rendezőzseni most újabb agymenésével rukkolt elő. A szinte semmiből jött, eredetileg Cannes-ban debütált A kegyelem fajtái sajtótájékoztatóján ráadásul már a soron következő projektjéről is elkotyogott ezt-azt.
A - várhatóan - jövőre érkező Bugoniát műfajilag sci-fi komédiaként határozta meg, amiben imádott múzsáját, Emma Stone-t és Jesse Plemonst láthatjuk majd a főbb szerepekben. Hihetetlenül és örömtelien aktív időszak hát ez a szürreális művészfilmjeiről ismertté vált Lanthimos karrierjében, melynek aktuális darabját nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy "pihenésképp", két film között leforgatott ujjgyakorlatot.
A maratoni hosszúságú (közel háromórás!) antológiafilm ugyanarra a témára kínál variációkat. Az első fejezetben egy törtető beosztott kálváriáját követhetjük nyomon. Robert (Jesse Plemons) soha nem mondott ellent mindenható főnökének (Willem Dafoe), cserébe viszont nem is szenved hiányt semmiben. Ám egy végzetes napon Raymond azt adja utasításba hányingerkeltően lojális alkalmazottjának, hogy balesetnek álcázva oltsa ki egy másik ember életét. Ezt már Robert lelkiismerete sem hagyhatja szó nélkül, de a tiszteletteljes visszautasítás csakugyan szörnyű következményeket von maga után. A második történetben egy rendőr (szintén Plemons) eltűntnek hitt felesége (Emma Stone) váratlanul hazakerül. A nővel azonban valami nem stimmel, legalábbis Daniel szerint, aki ezért brutális hűségpróba alá veti Lizt, hogy bizonyítsa az igazát. A triptichon utolsó "oltárképe" a vallás intézményét veszi célkeresztbe. Emily és Andrew (naná, hogy Stone és Plemons) egy rigorózus szekta elvakult tagjai, akik azért róják a kipusztult Amerikát, hogy megtalálják és a saját szolgálatukba állítsák a holtakat feltámasztani képes Messiást.
A kegyelem fajtái bár elképesztő sztárparádét vonultat fel, stílusában és hangulatában mégis inkább Lanthimos korai filmjeit idézi. Az egymással lazán összefüggő szegmensek hasonlóan kellemetlen fészkelődést váltanak ki a nézőből, mint annak idején a megdöbbentően kegyetlen Kutyafog, A homár vagy az Egy szent szarvas meggyilkolása. A non-stop abszurditást ezúttal is szénfekete humormorzsákkal igyekszik "oldani" a görög fenegyerek, amivel csak azt éri el, hogy még jobban elszégyelljük magunkat, mihelyst szembesülünk vele, milyen jól szórakozunk a vásznon zajló szörnyűségeken. A kegyelem fajtáiban az egyik főszereplő például azzal nyer megváltást bűnéért, hogy kétszer keresztülhajt autóval egy eleve félholt emberen. Lanthimos groteszk univerzuma úgy működik, hogy az egyik pillanatban nevetünk egy ilyesfajta jelenet láttán, aztán amikor fél órával később másvalaki serény öncsonkításba kezd, seperc alatt arcunkra fagy a mosoly.
A kedvenc és a Szegény párák Oscar-záporig vezető szenzációja miatt a szigorúbb kritikusok a "poposodás" jeleit vélték felfedezni Lanthimos szerzői kézjegyén. Nem kizárható tehát, hogy részint a fanyalgók szarvait akarta letörni, amikor Tony McNamara helyett régi alkotótársával, Efthimis Filippouval írta meg A kegyelem fajtái forgatókönyvét, ám a végeredmény így sem lett földbe döngölő. Valamennyi szkeccsfilm esetében az a legproblémásabb, hogy az egyes darabok hogyan viszonyulnak egymáshoz tematikailag és minőségben. Ezt a buktatót Lanthimoséknak sem sikerült kikerülniük. Míg az első két történet kellemesen elborult és kellő mértékben nyomasztó, addig az utolsó egységnél már minden tekintetben kilóg a lóláb. A Megváltó utáni loholás fárasztóan hosszúra nyúlik, ráadásul mondanivalójában is szájbarágósabb az előzményeknél. Az egész filmben nagyon erősek a bibliai áthallások (Robert és Raymond konfliktusa értelmezhető a Paradicsomból való kiűzetés modern újramondásaként), minek köszönhetően A kegyelem fajtái egyetlen, nagy allegóriává áll össze, részleteiben mégsem nyújt annyira maradandó élményt, hogy a stáblista legördültével még napokig a gondosan elrejtett szimbólumokat akarjuk megfejteni.
A hiányérzetet azért nem kis mértékben kompenzálja a különálló fejezetekhez méltóan eszelős casting. Emma Stone (akinek a szektás sztoriban alakított karaktere a születési nevét viseli) már hazajár Lanthimos világába, Bella Baxter látványosan embert próbáló szerepéhez képest pedig itt igazi jutalomjátékban részesül. A görög filmesnél újoncnak számító Jesse Plemons immáron sokadjára bizonyítja, hogy korunk egyik legizgalmasabb színésze ő - vitathatatlanul megérdemelt volt hát a cannes-i zsűri díja, amely e három, nagyon különböző szereplő megformálásával nyújtott teljesítményét ünnepelte. A leghálásabb feladat viszont a mindig zseniális, szintén visszatérő Willem Dafoe-nak jutott, aki háromból kétszer isteni hatalommal bíró, manipulatív seggfejet játszik, vagyis magabiztosan és - nem mellesleg - iszonyú szórakoztatóan hozza azt, amihez a legjobban ért.
A kegyelem fajtái se nem visszalépés, se nem tévút az eddigi életmű viszonylatában. Szimplán egy tisztességes ujjgyakorlat, avagy feltehetően ilyen debütfilmet rendezne egy pályakezdő őstehetség, akinek Yorgos Lanthimos az abszolút példaképe. Azzal a különbséggel, hogy egy elsőfilmes bemutatkozásban ritkán látni ennyire bitang színészgárdát. Remélhetőleg a Bugonia ismét Szegény párák-szintű meglepetést fog okozni majd, mert mélységesen csalódáskeltő lenne, ha Lanthimos Wes Anderson mintájára csupán színes-szagos, szépen felvett kirakatfilmekre használná lassan állandósuló sztáristállóját.
A filmet a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk, a mozipremier szeptember 19.
