Sok jóra nem számítottam, ezt meg kell valljam. A modern akciófilmek között kevesebb igazán nagyszerű alkotást találni, Jackie Chan bár mozgáskultúráját illetően bőven köröket ver a generációjára, de rég nem tudják őt úgy használni, mint régen, a sztori pedig mellőz minden igazi ihletettséget. Nagy meglepetés tehát nem ért, de azért egy matinénak bőven megteszi A kimenekítési projekt. 

A történet szerint egy zsoldosnak, Luo Fengnek (Jackie Chan) csapatával együtt el kell kalauzolnia néhány embert egy biztonságos zónába Bagdad "a halál országútjára" keresztelt útvonalán. Eközben egy mindenre elszánt rablóbanda rajtuk üt, hogy aztán minden idők legnagyobb olajtolvajlását hajtsák végre. Köztük van másik hősünk, Chris (John Cena) alakításában, aki egy kicsiny falu önjelölt védelmezőjeként vesz részt az akcióban, de amikor kiderül, hogy a vezetőnek aljasabbak a szándékai és módszerei, mint az elsőre tűnt, meghátrál és inkább Luónak segít. 

A kimenekítési projekt több filmet, illetve filmek csoportját is felidézi: nagyon sokszor eszünkbe juthat a játékidő alatt például a Mad Max: A harag útja, de a Chan-Cena párosról úgy alapjáraton egy tucatnyi haverfilm beugorhat. Persze, előbbi film felhozatala bármely esetben hatalmas bóknak érződhet, hiszen minden idők egyik legvagányabb akciófilmjéről van szó. De Scott Waugh rendező nem minőségbeli vonatkozást ért el, hanem a narratíva és az esztétikai törekvés az, ami adja magát az összehasonlításra. Hiszen esetünkben is arról van szó, hogy hőseinknek el kell jutniuk a-ból b-be egy hatalmas országúton keresztül, megmentendő embereket szállítva, ahol nem elég, hogy egy-két őket üldöző járgány kísértetiesen emlékeztet a poszt-apokaliptikus világ járműfelhozatalára, de amikor egy orbitális nagy homokvihar is felüti a fejét, akkor már bizony okkal vakarja a néző a fejét. Az összehasonlítás ezen a ponton elkerülhetetlen, annak eredménye pedig óhatatlanul is előnytelennek tetszik Waugh filmjére nézve. Mert nem csak a rendezés dinamikája és a koreográfia, az érzelmi tétek érződnek teljesen semmisnek és elhanyagolhatónak, de a CGI otrombasága is több ízben felüti a fejét. 

Ezen kívül persze ott van a Chan-Cena páros, ami ezernyi más haverfilmre igyekszik rímelni - és amit a film legfőbb aduászának is szántak. A két színész együtt már jobb eredményt érnek el, mint a zérocukros Mad Max-variáció cselekmény. Sőt, meglepően komikus eredménnyel hozzák az ellentétes hullámhosszon tevékenykedő és kommunikáló duót, akik klasszikus módon először el akarják egymást tenni láb alól, majd a következő percben már össze kell fogniuk egy harmadik ellenséggel szemben. Van abban valami bájosan megmosolyogtató, hogy a film egy pontján ez a két, saját generációjának erő- és akcióembere baseball labdát dobál egymásnak izomból, mintegy faroméregetés gyanánt.

Párosuk részben a nyelvi és egyéb forrásokból fakadó félreértésekre és a humorra épül, az pedig külön öröm, hogy egyikük sem fél attól, hogy picit bohócot csináljon saját magából. Jól példázza ezt az a jelenet, amiben Cena egy csapat gyereknek teljes beleéléssel adja elő az Old MacDonald had a farm című gyereknótát. Valahol az egészen arcpirító és a gyermekien aranyos között mozog - akárhogy is, mindenképp új élményt ad, hogy ezt a nagy, izmos melákot ilyen jelenetben láthatjuk. Chan is előhozza bohóc-énjét, még ha csak visszafogottan is - igaz, olykor karakteridegennek is hat, de erre már csak legyint az ember, inkább örüljünk, hogy még mókázik gyerekkorunk kedvence. 

Közös akciójeleneteikben éreztem azt leginkább, hogy némileg megtalálja saját magát a film és sikerül kedveznie a műfaj rajongóinak: a koreográfia ugyan nem olyan féktelen és vad, mint a régi Jackie Chan-filmekben, de szó-mi-szó, az "öreg" még így is szépen mozog, akár arról van szó, hogy egymást, vagy hogy egymásnak vállvetve ütlegeli-rúgja az ellenséget partnerével. Cena pedig pontosan azt az izomtömeget hozza, amit elvárunk tőle, megtoldva a sajátos huncut és szimpatikusan gyermekded bájával. Elnézve a filmet, szívesen megnézném őt még több ilyen, vagy akár ennél jobb műfaji filmben (pláne ha hozzávesszük, hogy a Békeharcos-sorozatban még a színészi tálentumát is megvillantja). Az akciójeleneteket összességében jó szándék által vezérelt, közepesen látványos csinn-bummokként jellemezném, amelyek éppen az adott percben lekötötték a figyelmemet, de egy-két kivétellel nem igazán tudnám felidézni őket (a tartálykocsi repülését azért megjegyeztem magamnak). 

Ami még a korábban említettek mellett előnyére válik a filmnek, hogy a játékidő nem nyúlik túl, mint más esetekben, bő másfél órás dologról beszélünk, ami önmagában üdítőnek hat. Nyilvánvalóan el lehet ütni akár jobban is ezt az időt, de lássuk be, rosszabbul is.