2017-ben került a könyvesboltok polcaira Karen Dionne A lápkirály lánya c. regénye, ami pszichológiai thrillerként szerzett magának rajongókat. Nem is érdemtelenül, hisz egy kifejezetten izgalmas felütést dolgoz ki Dionne könyve, amit ugyan a Neil Burger rendezte, azonos című filmadaptáció is igyekezett megőrizni. A nyitány hozott is egy ígéretes alaphangulatot, viszont ahogy egyre inkább elmerültünk a főhősnő, Helena (Daisy Ridley) történetének mocsarában, úgy vált egyre világosabbá, hogy itt nincs semmi látni való. A lápkirály lánya az ékes példája annak, hogy nem minden történetből lehet, vagy legalábbis érdemes nagyvásznas feldolgozást készíteni.

A könyv olvasatának hiányában kerülni fogom az (egyébként is felesleges) összehasonlítgatásokat, viszont Burger kiábrándító filmjének szinte egyetlen erénye, hogy a színtelen-szagtalan, végtelenül fantáziátlan megvalósítás alatt egy amúgy izgalmas lélektani thrillerről árulkodik. Helena egy bűnben fogant kislány, akinek édesanyját még a gyermek születése előtt elrabolta Jacob Holbrook, hírhedtebb nevén a "Lápkirály" (Ben Medelsohn), hogy aztán egy bő évtizedig fogságban tartsa. A külvilágtól elszigetelődve, egy mocsárban szinte vademberek módjára élve aztán az erőszakból született Helenának Holbrook egy olyan neveltetést adott, mely kizárólag a túlélésről szól, s amiben a lány anyja az ő kettejük boldogságának megkeserítője - ezzel egy olyan álomvilágban tartva Helenát, mely mesteri módon fedte el előle a sokkoló igazságot.

A végeredményt látva sokkal szerencsésebb döntés lett volna, ha a film nagyobb szabadságot engedve magának inkább csak ihletődött volna a könyvből, mert a cselekményt követni akaró, következetlen időugrásokkal teli alibijáték teljes kudarcot vallott. A lápkirály lánya elsősorban egy izgalmas lélektani dráma lehetett volna egy megfelelő adaptált forgatókönyvvel, és csak másodsorban thriller, mely elsősorban Helenára és az ő belső küzdelmére fókuszál, nem pedig az amúgy már milliószor látott vadász-préda szálra. Klasszisokkal érdekesebb élmény lett volna nézni akár Helena és az anyja kapcsolatát, ahogy mindketten próbálnak felépülni és visszatalálni egymáshoz Holbrook aberrációjának árnyékából. Az is szerencsésebb lett megközelítés lett volna, ha sokkal hangsúlyosabb szerepet kapott volna a cselekményt elindító múltbéli szál, mely főleg Helena és Holbrook semmiképpen sem egészséges, de a film bármely másik aspektusánál érdekesebb kapcsolatára fókuszált. Ezek a jelenetek viszonylag szépen meg is ágyaznak számos olyan motívumoknak és az indián hitvilágból merítő párhuzamoknak, melyekkel aztán érdemben semmit nem kezd Burger filmje.

Az a történet, amit a film elmesél, egész egyszerűen nagyjából fél óra után teljes érdektelenségbe, és végtelen önismétlésbe fullad. A központi konfliktus papíron annyi, hogy a már felnőtté cseperedett Helena konfrontálni szeretné az őt démoni árnyékként követő apját, miközben a nő lépten-nyomon a háta mögé kell, hogy tekintsen - rettegve attól, hogy Holbrook újból az életére tör. A feldolgozás viszont semmit nem tesz annak érdekében, hogy ez a konfliktus megkapja azt a drámát és feszültséget, ami működésre tudta volna bírni ezt a cselekményt. Sőt, inkább aktívan tesz ellene, ugyanis olyan párbeszédeket sikerült írni az amúgy is vérszegény alakítást nyújtó Daisy Ridley és filmbeli férje, Stephen (Garrett Hedlund) szájába, melyek valószínűleg nem hangzottak el még két valódi emberi lény között az emberi történelem során.

Egyértelmű, hogy egy érzékeny és intim lélektani dráma kellene, hogy legyen ez az élmény, ám Burger filmje meg sem próbál árnyalt dialógusokkal dolgozni. Minden pontosan úgy kerül kimondásra, ahogy a dolgok történnek. Nulla feszültség és érzelem van az elhangzott sorokban, Helena és a férje közötti interakciók pedig szabályosan fel fognak idegesíteni mindenkit, akiknek valaha része volt egy egészségesen működő párkapcsolatban. Ezzel pedig semmi probléma nem lenne, hisz teljesen érthető, hogy Helena képtelen az ilyen közeledésre apja bántalmazásai miatt - a film viszont ezt nem tudatos eszközökkel vagy legalább korrekten megírt karakterekkel és interakciókkal szemlélteti, hanem teljes inkompetenciával, hiszen ebben a sztoriban mindenki pontosan ugyanígy viselkedik. Egy pszichológiai, lélektani thrillerről beszélünk, ahol szemmel láthatóan semmilyen erőfeszítés nem történt annak érdekében, hogy az emberben végbemenő belső folyamatokról ne egy hatéves szintjén kommunikáljának.

Thrillerként pedig közel értékelhetetlen A lápkirály lánya. Annyira a minimumot tűzi ki magának célul - és még ezt az alacsonyan lévő lécet is hajlamos leverni -, hogy még talán akkor is nehéz lenne díjazni, ha egyébként az egy kiváló megvalósítást kapott volna. Szüntelen a kihagyott ziccerek sora jelenik meg lelki szemeink előtte, miközben Ridley és a vásznat mindig uralni képes, de itt film jellegtelen iszapjába ugyanúgy belesüllyedő Ben Mendelsohn közös jeleneteit nézzük. Tudom, már önmagamat ismétlem ezzel, de számomra tényleg felfoghatatlan, hogyan lehet ennyire, minden fajta feszültséget nélkülöző dinamikákat vászonra vinni ilyen komoly témavállalással. Hovatovább, azok a jelenetek, amiknek a csúcspontot kellene jelenteni, konkrétan feszültség-szingularitásként működnek: ahogy a kifejezéstelen Ridley ott áll az elkeserítően unott játékú Mendelsohn előtt, még a reménye is szertefoszlik annak, hogy ebből a filmből talán lehet valami a végére.

Kiszúrja az ember szemét, hogy az írókban nem tudatosult, hogy ez a történet nem attól fog működni, vagy lesz érdekes, hogy vászonra viszik azt, amit a karakterek tesznek - hanem mindattól, amik ezeket a tetteket vezérlik. Mind Helena anyjával való kapcsolatára, mind az fogva tartó apjával való viszonyára külön-külön is lehetett volna egyetlen önálló, de valóban működő drámát írni - hasonló szellemben, mint akár a 2015-ös A szoba is tette. A lápkirály lányának mozis feldolgozásából ezzel szemben teljesen hiányzott az alkotói ihletettség, helyette kaptunk egy semmitmondó, feszültséget nélkülöző, erőtlen és elcsépelt thrillernek csúfolt alibizést, ami valószínűleg még akkor is sokkal jobban működött volna, ha karakterei meg sem szólalnak. Az pedig egy másik kérdés, hogy meddig szabad elnézni azt, ha ilyen súlyú témákról, és más-más mértékben ugyan, de rengeteg embert érintő érintő traumákról ekkora illetéktelenséggel és nemtörődömséggel nyilatkozik meg egy hollywoodi produkció.