Hihetetlen, hogy az első LEGO-Kaland immáron 5 éves! Talán csak azért nem tűnik ennyinek, mert időközben jött egy kockásított Batman, valamint a Ninjago mozifilm is a témában. Ugyanakkor, ami elsőre csak egy játékreklámnak tűnt, valójában egy rettentő szellemes és kreatív óda volt a világ legjobb játékaihoz. (Mondj még egyet, amelyiknél apu és anyu simán félrelök, csakhogy ő szerelhesse össze a legutóbb ajándékba kapott készletet? Na, ugye?!) Persze ehhez kellett két olyan zseniális figura, mint Phil Lord és Chris Miller, akik meghatározták eme franchise szellemiségét. Ha zanzásítani akarnám, akkor annyi lenne, hogy minden (DE TÉNYLEG MINDEN!!!) LEGO-ból készüljön a filmben a víztől kezdve az utolsó járműtől felvert pici kavicsig bezárólag, valamint hogy a LEGO szellemiségéhez hasonlatosan minden (DE TÉNYLEG MINDEN!!!) lehetséges legyen, miközben azért egy igazán működőképes és szívet melengető üzenetet is kapjunk.
A LEGO-Kaland ezt ráadásul úgy érte el, hogy az üzenete gyönyörűen meta volt és egy élőszereplős apa-fia kapcsolaton belül reflektált magára a legózásra. Lord és Miller ezúttal csak a forgatókönyvírói (no meg produceri) teendőket látták el, miközben a Soloból dolgozták ki magukat és a helyüket átadták a korábban a Sky High-t, a Shrek a vége, fuss el vélét, az Alvin és a mókusok 3-at, a Trollokat, vagy a SpongyaBob: Ki a vízből!-t dirigáló Mike Mitchellnek. Felemás életpálya, de ezekben is megtalálható mindaz az őrület, ami a szériának a része.
Mitchell rendezése pedig abszolút méltó párja az első résznek, amely pont ott veszi fel a fonalat, ahol az első abbahagyta. Mindemellett tipikus folytatásként igyekszik rátromfolni mindenre, ami az előzőben olyan szupi-szuper volt: még őrültebb, még több önreflexív kikacsintás és popkultúrális utalás - köztük egy olyan (DE TÉNYLEG OLYAN!!!) cameóval, hogy visítasz a röhögéstől - még szívhez szólóbb üzenet, még több Batman, stb.
Csodával határos módon nem roskad össze a súlya alatt, nem lesz tömény, vagy erőltetett (legfeljebb csak alkalmanként) és az üzenete sem lesz giccses. Ugyanakkor az újdonság ereje rettentően hiányzik, pont ezért a már emlegetett metaüzenete is szájbarágósabbnak hat, hogy már ismerjük Millerék szabályrendszerét. De ez mit sem von le a végeredményből, amiről mindent elmond az, hogy itt totális dicséretnek számít az, ami más közegben teljes katasztrófa lenne: Batman egyszerűen képtelen nem vicces lenni!