Rögtön az elején tartozom egy (avagy több) vallomással: a mai napig nem vagyok rajongója A LEGO-kalandnak. Mindezt úgy írom, hogy még manapság is epedve várom az aktuális LEGO-videójátékokat, és hajlamos vagyok betérni egy-egy játékboltba szemrevételezni a megannyi színes készletet (kolléga erről tudna mit mesélni), vagy unokaöcskös helyett megépíteni a friss játékszettet. A LEGOnál kreatívabb és szellemesebb játék nincs a Földön - még úgy sem, hogy jobbára pont az ötlethiány híján filmes brandeket dolgoz fel az utóbbi években (erre eme filmek is ékes bizonyítékok) - amelyben űrhajóval veheted be a sárkányok őrizte középkori várat, miközben segítségül hívhatsz pár kalózt a közeli öbölből, vagy rendőrt a helyi őrsről. Ezt a fékevesztett ötletességet zseniálisan adta vissza Phil Lord és Chris Miller filmje, azonban a túlburjánzó kreativitás, az ügyes csavarba csomagolt intelligens üzenet ellenére is hiányoltam belőle azt a fajta szívet (vagy ha úgy tetszik szentimentalizmust), amely a Dreamworks filmjeiben már ritkán, de a Disney-Pixar kettősben még igen gyakran fellelhető. Éppen ezért voltak kétségeim afelől, hogy A LEGO-kaland legzseniálisabb karaktere, Batman ezt a szívet hozzá tudja adni az egyébként is színes kockauniverzumhoz saját filmjében. Jelentem: sikerült neki!
Persze ehhez az is kellett, hogy ő legyen Batman. A Sötét Lovagnál kevés menőbb dolog történt az elmúlt évtizedben a szuperhőspiacon még akkor is, ha a Warner univerzumépítés címszó alatt ennek (akarva-akaratlanul) éppen a lerombolásán ügyködik. Éppen ezért is bravúr, hogy a szemmel láthatóan kreatív válságban sínylődő stúdió előállt egy ennyire önreflexív filmmel. Elvégre Batman történetét, szövetségeseit és ellenségeit már mindenki ismeri pelenkás kora óta. Az viszont nem mindegy, hogy ezt hogyan mesélik el. Nyilván azok után, hogy Batman, Vadóc, Benny, és Emmett megmentették a kis kockavilágukat nehéz lett volna LEGOsítva eladni egy szimpla denevér sztorit, vagy olyan depresszíven borongóssá tenni, mint ahogy a Zack Snyder-David S. Goyer kettős érzi szükségét. Chris McKay rendező (Millerrel és Lorddal a háta mögött) mindent, amit lehetett belepakolt ebbe a két órába a Sötét Lovag közel nyolc évtizedes popkulturális történelméből és varázsolt egy szórakoztató családi mozit. És ez alatt azt értsétek, hogy MINDENT!
Burton? Schumacher? Nolan? Adam West? Batfleck? Mindegyikükre érkezik egy-egy finom, vagy nagyon is erőteljes utalás, az első 20 perc jobbára ezekből áll és maga a tömény zsenialitás. Joker és Batman jing és jang viszonya? Egyike a központi témáknak. A Köpenyes Igazságosztó komplex jelleme, annak minden bizonytalanságával és bizalmatlanságával? Megkapjuk, szívvel-lélekkel együtt. Batman és Robin anno nagy port kavart vélt (vagy valós) kapcsolata? Ez is és még sok más, meglepően felnőtteknek szóló poén ott van a filmben nagyon ügyesen elszórva, ahogy a legendárium Achilles sarkai is kapnak egy-egy fricskát (gonosz bohóc lennék, ha ezek közül bármit is ellőnék). Masszívnak tűnhet és valóban tömény, de mégsem válik egy egyszerű idézetcsokorrá, mert közben ez a kocka hasú kockahős megáll a saját lábán: egyszerre tiszteleg önmaga előtt és űz gúnyt saját magából (no meg egyéb popkult klasszikusokból), miközben azért megdobogtatja kicsiny szívünket is.
Éppen ezért elnézi az ember, hogy a mondanivaló, most nem annyira szellemes és a család, mint egység már-már annyira túl van hangsúlyozva, hogy az ember várja, hogy a LEGOsított Vin Diesel mikor gördül be csodajárgányán dörmögni erről egy jóízűt (ebből a filmből ez sem lógna ki). A LEGO Batman - A film a legjobb Batman-mozi A Sötét Lovag óta, amely tömény szórakozás ugyan, de közel sem annyira, hogy megfeküdje a gyomrunkat, hanem sokkal inkább egy laktató finomság, amiből azonnal repetáznánk. Szóval ki még mindig a legkirályabb szuperhős? Nananananananananananananananá, hogy BATMAN!