A második világháború korai időszakában járunk, amikor is a német erők Hitler vezetésével sorra kényszerítették térdre Európa nagyhatalmait. Mindeközben Anglia a krízishelyzet közepette új miniszterelnököt talált a kegyvesztett Neville Chamberlain helyére, akinek nem kisebb feladata lesz, mint dönteni: megkezdik a béketárgyalásokat a könyörtelen diktátorral, vagy az esélyek szomorú számait figyelmen kívül hagyva szembeszállnak a német erőkkel. A legendásan csengő név, Sir Winston Churchill szerepében pedig nem más varázsol majd el minket, mint Gary Oldman.
Annyit már elöljáróban elárulhatok, hogy A legsötétebb óra már csak műfaját és stílusát figyelembe véve is egy megosztó darab lesz. A rendező, Joe Wright leghíresebb filmjei közé tartozik a 2005-ös Büszkeség és balítélet, a két évvel későbbi Vágy és vezeklés és a 2012-es Anna Karenina is, melyek azért egy szép képet adnak a 45 éves brit rendező stílusáról. A legsötétebb óra Chamberlain lemondásának pillanatától meséli el nekünk a második világháború talán legkritikusabb időszakát, teszi mindezt Winston Churchillt fókuszba helyezésével. Wright egy nagyon tudatos rendezést tett le az asztalra, mely egyszerre erősíti a lassú és feszült filmek táborát is, ami viszont igényli, hogy a néző érdeklődjön a téma iránt. Az interneten nemrég felbukkant néhány frappáns videó, ahol Christopher Nolan Dunkirkjét ollózták össze A legsötétebb óra előzeteseivel, lévén utóbbi cselekményének leghangsúlyosabb részét szintúgy a Dinamó hadművelet képezte. Nolan háborús eposzával szemben Wright filmje a döntéshozók szemszögéből mutatja meg a történteket, az pedig ennél fogva nem a látvánnyal, hanem az angol nyelv minden létező eszközével igyekszik majd elvarázsolni a nézőt.
Nem tudom tovább halogatni, muszáj beszélnünk Gary Oldman játékáról. Először is fel kell fogni, hogy a brit színésznek milyen elképesztő mennyiségű szövege, meg úgy alapvetően melója volt ezzel a filmmel, ugyanis A legsötétebb óra szinte egy pillanat erejéig sem veszíti szem elől Churchillt, a szónoki képességeiről is elhíresült, Hitler által is félt miniszterelnök pedig a legritkább esetben bocsátkozott csöndbe a vásznon. Wright rendezésének párbeszédei és monológjai kis túlzással egymaguk viszik előre a cselekményt, azokat mégis Gary Oldman emberfeletti alakítása teszi igazán élővé, emlékezetessé. A két úr fizimiskája ugyan semmi hasonlóságot nem oszt, és a maszkolásra sem mondanám azt, hogy a leghitelesebb, amit valaha láttam. Aztán előjött a színész az arc mögül. Oldmanről eddig is tudtuk, hogy kitűnő karakterszínész, most viszont ténylegesen minden porcikájával átvedlett egy másik emberé, és hiába számít Churchill hálás szerepnek, Gary Oldman döbbenetes tehetségről számolt be jutalomjátéka során, újfent. Mivel személyesen nem ismertem Sir Winstont, nehéz olyanokról beszámolnom, hogy mennyire hű hozzá Oldman játéka vagy maga a film, az viszont biztos, hogy egy ennyire emberi, kiszámíthatatlan ámde szerethető, és nem utolsó sorban végtelenül izgalmas karaktert megteremteni igazán embert próbáló feladat.
A legsötétebb órába egy bizonyos értelemben nagyon nehéz belekötni, viszont Gary Oldman hibátlan alakítása rávilágít azokra a pontokra, amikor Wright rendezése túlzottan is Churchill karakterének erejére támaszkodik. A legsötétebb óra nem hajlamos arra, hogy ellaposodjon, a filmben mégis vannak olyan pontok, amikor az egész igazán elkezd működni, a nézőben pedig kalapál a szív. Aztán hirtelen ez félbeszakad, a film pedig folytatódik a maga lassú tempójában, amivel egyedül az volt az igazi problémám, hogy sosem jött el az a katartikus pillanat, ami miatt évekig emlékeznék és ajánlgatnám Joe Wright filmjét. Így is ezt fogom tenni, viszont elsősorban Oldman játéka miatt. A legsötétebb óra egy minden tekintetben remekbeszabott történelmi-, vagy inkább életrajzi dráma lett, ami pont annak legnagyobb erényéhez nem tudott teljesen felérni. Én a magam részéről viszont hatalmas becsben fogom tartani, hogy ilyen színészi teljesítményeket élhetek meg, olyan kaliberű színészektől, mint például Gary Oldman.