Hirdetés

Dunkirk - Kritika

|

Látványos, hangos és kegyetlenül őszinte. Újabb Nolan mestermű született?

Mióta az első hírek felrebbentek Christopher Nolan háborús filmjéről, azóta mondogatom: ha az angol rendező ebben a műfajban is nagyot villan, akkor már tényleg csak egy romantikus vígjátékot kellene rendeznie. A Mementó, a Sötét lovag trilógia vagy éppen az Eredet és Csillagok között rendezője már most olyan filmeket tudhat maga mögött, amik közül akár egyetlen darab egy életre büszkévé tenne sok rendezőt. Én rendre próbálok mindig a földön maradni, már ami a "hype-vonatot" illeti, Nolan műveiért azonban számomra lehetetlen nem rajongani, a Dunkirkkel pedig ismét megmutatta, mi a különbség egy mezei blockbuster és egy olyan nagybetűs film között, ami újfent átrendezheti az all-time toplistákat.

Hirdetés

A Dunkerque-i csata a második világháború egyik meghatározó ütközete volt, ahol is a francia-brit szövetség seregei a La Manche csatorna partján kerültek szorult helyzetbe, ahol a katonák kiszolgáltatva várták, hogy hamarabb érkezzen meg a segítség a tenger felől, mintsem a Harmadik Birodalom Belgiumba betörő csapatai. Egy esemény, amit nem láttunk már kismilliószor Hollywood tolmácsolásában, így a Dunkirk alaphangon az újdonság varázsával indított. Hamar világossá vált, hogy Nolan alkotása nem egy kisebb szakasz szemszögéből akarja bemutatni az ütközetet, lévén több százezer szövetségesről beszélünk alaphangon, hanem itt az elejétől a végéig egy könyörtelenül őszinte és monumentális háborús filmben, hovatovább, már-már testközeli élményben lesz részünk. A Dunkirk párhuzamos szálakon mutatja meg nekünk, hogy milyen rémálmokat élhettek át azok, akik a parton, az óceán felszínén vagy éppen a levegőben küzdöttek magukért, társaikért, a hazáért. Amennyire pátoszi a megfogalmazás, olyannyira sallangmentes és a hatásvadászatot szinte teljességgel nélkülöző produkció lett a Dunkirk, ami feszes, szüntelen gyorsuló tempója mellett olyan nyersen mutatja be az emberi sorsot egy háborús övezetben, hogy a néző megváltásként várja majd a stáblista beúszását.

Puskaropogás, a Spitfire-ek Rolls Royce Merlin motorjának felpörgése, majd a bombázások utáni jajveszékelés. Az "átlagnéző" ritkán ajánlja be szeretett filmjét barátainak úgy, hogy "Te hallod, olyan a hangzás, hogy magad alá csinálsz!", a Dunkirk esetében viszont ezt sem zárhatjuk ki. Természetesen a látványra is kitérek majd, ám az IMAX-es kollegák rendesen feltekerték a hangerőt, annyira, hogy az talán bármelyik másik film esetében inkább zavart volna, Nolan műve ezzel szemben megköveteli a nagyvásznat és az ahhoz társuló hangzást, lévén háborús film nagyon, nagyon régen fogta meg ennyire a nézőt, és dobta be az események kellős közepébe. Hans Zimmer zenéje mutat rá a legjobban arra, miben is rejlik a Dunkirk földbedöngölő lendülete: korunk egyik legnagyobb zsenije most nem egy, az orgonaszó földöntúli esszenciájával fémjelzett zenét tett le az asztalra, könnyeket sem csal majd a szemünkbe, ám az idő motívumát ismét felhasználva, a percek hallható és állandó múlásával a zenei aláfestés szinte egymaga diktálta a háború menetét. Elemi, erőteljes és nincsen túlcifrázva, ahogy azt a Dunkirk megkövetelte magának.

Az ember belső szerveit is megmozgató hangzásvilággal párhuzamosan a látvány bebizonyította, nincs szükség nukleáris tölteteket megszégyenítő robbanásokra egy repülőgép kilövésekor ahhoz, hogy az adott produkció látványosnak nevezhesse magát. Nolan szinte minden szemszögből igyekezett feltárni a Dunkerque-i eseményeket, tette mindezt olyan képsorokkal, melyek alaphangon napokig kísértik majd a nézőt. Tom Hardy profi már abban, hogy arcát eltakarva pusztán tekintetével színészkedjen, most sem volt ez másképp, a legendás Spitfire vadászrepülők egyikében szelte az eget másfél órán keresztül, ami többek között már a Csillagok között fényképezéséről is gondoskodó Hoyte Van Hoytema operatőri teljesítményének köszönhetően legalább annyira autentikus (hollywoodi filmhez képest) és izgalmas pontját képezte a filmnek, mint Mark Rylance személyes mentőakciója. Mellettük Kenneth Branagh, Cilian Murphy vagy éppen a zenés karrier után színészként is szerencsét próbáló Harry Styles is szerepet kapott a filmben, akik közül senkit nem lehet egyértelműen kiemelni, lévén a Dunkirk narratív eszközei eltértek a szokványostól. Egy háborúban a fegyverek beszélnek, talán emiatt is volt kifejezetten rövidke a szövegkönyv, ami alaposan szembemegy Nolan eddigi produkcióival. A főbb nevek mellett a statiszták is ugyanolyan mértékben kivették a részüket a Dunkirk monumentális csatájából, lévén a film nem akarta elhitetni velünk, hogy a háborúban bármit is számítana az egyén, vagy éppen az ő szavuk. Nem, itt mindenki egy a több százezerből, és közösen osztoznak abban a kollektív emberi tragédiában, amit Christopher Nolan olyan formán vitt vászonra, mint még senki előtte.

A Dunkirk méretében, megvalósításában és színvonalában könnyen lehet, hogy a kevés hibátlan alkotások egyike. Én viszont szeretnék teljesen őszinte lenni az olvasókhoz, lévén a 'kritikus' is egy ugyanolyan néző, mint bárki más, így a szubjektivitás sem elkerülhető. Christopher Nolan eddigi munkái hihetetlen magasra teszik azt a bizonyos lécet, a Dunkirk ezzel szemben minden szempontból megugorta azokat, egyet kivéve. Műfajából és kíméletlen atmoszférájából adódóan érthető, hogy ezt a filmet nagy valószínűséggel ritkábban vesszük majd újra elő, ám a párbeszédek minimalizálása, a Dunkirk sajátos narratívája, ami külön-külön nem helyezi előtérbe a karaktereket és az érzelmek szűkebb palettája egy bizonyos értelemben sterilebbé tette a Dunkirket, ami ezzel együtt ki is emeli a filmet Nolan korábbi munkái közül. Aki viszont nem fogékony a háborús filmekre, alkalmasint olyan alkotásokra, melyeknek egy egészséges gyomorgörcs a mellékhatása, és egy "tipikus Nolan filmre" vágyik, az könnyen lehet, hogy most először nem fogja megtalálni a számításait.

A Dunkirk bődületesen látványos, lélegzetelállítóan izgalmas és könyörtelenül őszinte a háborúval kapcsolatban, s ékes példaként szolgál arra, hogy miért is jöttek létre a mozik. Kedd délelőtt a kollegákkal nem csak láttunk egy filmet, de minden marketinges maszlagot félretéve, részesei is lettünk annak. Nagyon ritkán érzi azt az ember, hogy egy film minden porcikája egyben lenne, itt viszont erről van szó, Christopher Nolan többedére csinálja meg ezt, mostanra pedig bizonyította: egy másik dimenziót képvisel. A Dunkirk nem visz pátoszt a háborúba, nem játszik rá a személyes tragédiákra és nem akart örökérvényű igazságokat megfogalmazni. Kíméletlen, nyers és őszinte. Nolan emlékművet a hősöknek, míg a Dunkirk új sztenderdet állított fel a műfajon belül.

Dunkirk

Kinek ajánljuk
  • Azoknak, akik azt hitték, mindent láttak már a műfajban.
  • Az elsöprő, feszes tempójú filmek szerelmeseinek.
  • Akik nem akarnak lemaradni egy technikai csodáról.
  • Akik részesei akarnak lenni egy filmélménynek.
Kinek nem
  • Azoknak, akiktől távol áll a téma, bár még Ti is adjátok meg az esélyt a filmnek.
  • Azoknak, akik a sztoricentrikus alkotásokat preferáljak.
  • Akik mosolyogva, jó kedvvel akarnak kijönni egy filmről.
  • Akik számára egy film dialógusok nélkül élvezhetetlen.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.