A meghívás első blikkre sem tűnt a legegyedibb horrornak. A címe azonos Karyn Kusama 2015-ös, egyébként igencsak erős darabjával, a történet pedig az Aki bújtra hajaz erőteljesen, de akadnak itt még hasonlóságok más művekkel is dögivel. Ez persze nem jelenti azt, hogy a film automatikusan rossz, de jelen esetben elég meglepő lett volna, ha A meghívás többre lenne képes egy közepesen borzongató, felejthető horrornál. A meglepetés el is maradt, maximum azon hüledezhetünk, hogy még a középszertől is messze áll Jessica M. Thompson rendezése.

Evie (Nathalie Emmanuel) pincérnőként dolgozik, hobbija a festészet és ebből szeretne megélni, csak ez bajosan jön össze. Szülei mér nem élnek, barátnőjén kívül szinte senkije sincs, így megörül, amikor felkeresi egy sosem látott, dúsgazdag másod-unokatestvér. A lány meghívást kap egy brit családi esküvőre, mint a família legújabb tagja és kezdetben minden rendben megy, ám a hatalmas kastélyban egyre több furcsaság történik.

A nyitány hangulatosra sikeredett, a gótikus horrorokat idézi, kellően misztikus és felkelti az érdeklődést, hogy vajon mi zajlik a háttérben. Aztán váltunk, megismerjük Evie mindennapjait, ahogy fásultan tengődik, majd afféle mentsvárként érkezik a rokon, illetve a meghívás. A felvezetés nem hosszú, eseménydúsnak sem lehet nevezni és már itt előkerülnek a sablonok, többek közt a vészmadár barátnővel. A hétköznapi lány igyekszik beilleszkedni a lordok közé, sőt a házigazdával is egyre közelebbi kapcsolatba kerül.

Természetesen sejtjük, hogy valami nem stimmel, csak azt kell kitalálni, mi áll a háttérben. Talán ez A meghívás legerősebb pontja, jól esik közben teóriákat gyártani, de gyanítom a nézőkben felmerülő ötletek sokkal komplexebbek, mint végül a megoldás, melynek felfedéséhez nem kell agysebésznek lenni. A horror elemek sem próbálnak meg autentikusak lenni, egy-egy atmoszferikusabb jelenet akad, de a formula marad a sablon jump scare-nél. Ezek viszont annyira kiszámíthatóak, hogy szinte semmi hatásuk nincs. Ha közelről veszik hősünket úgy, hogy a háttér is látható, egyértelműen el fog suhanni egy árny, megjelenik valami és így tovább. Eddig egy ízetlen-bűzetlen, tizenkettő meg egy tucat zsánermozival állunk szemben, amit egyszer meg lehet nézni.

A fő kérdés megválaszolása után azonban elindul az igazi lejtmenet. Thompson egyszerűen nincs tisztában azzal, hogy mit csinál, fittyet hány a saját szabályrendszerére, és tele van az utolsó harmad önellentmondásokkal, logikai bukfencekkel, arról nem is beszélve, hogy egy félelmetesen gagyi akciófilmbe megyünk át. Az már csak hab a tortán, hogy ide is bele kellett erőltetni a manapság divatos konklúziót az erős női hősről, mindezt teljesen megalapozatlanul, röhejesbe átfordulva. A zárójelenet teszi fel i-re a pontot, amit egy másik film paródiájaként éltem meg, de a címét esetleges spoilerek miatt nem fedném fel.

A kezdeti nem túl különleges, de helyenként hangulatos felütés mellett nekünk magyaroknak adhat némi pluszt A meghívás, ugyanis hazánkban forgatták. A felismerhető budapesti helyszínek (és színészek) mellett a Nádasdy-kastély adott otthont a munkálatoknak. Ezt leszámítva ahogy haladunk előre a cselekményben úgy lesz egyre gyengébb a film. Azt még lehet tolerálni, hogy egy semmilyen sablonhorrorról van szó, amit láttunk már ezer és egy alkalommal, ám az utolsó harmad katasztrofális. Rettenetesen ostoba, ellentmondásos, kínosan gagyi elemeket vonultat fel, hogy aztán már csak a befejezésért könyörögjünk. Az pláne dühítő, hogy ilyen, első látásra is gyenge horrorokat hoznak be tucatjával, míg a minőségi darabokról lemaradunk, ahogy azt nem is olyan rég egy listában foglaltam össze. Ezt a meghívást nem lesz nehéz visszautasítani.