Az elmúlt években jól láthatóan erőre kapott egy olyan filmtípus, amely azt tűzte ki célul, hogy bemutassa, az amerikai történelem legnagyobb fordulópontjainál sem csak középkorú fehér politikai vezetők voltak jelen. A számolás joga néhány évvel ezelőtt nagy sikert aratott, de megemlíthető ebben a kategóriában A chicagói 7-ek tárgyalása is.
A Million Miles Away előbbi filmhez kapcsolódik inkább, hiszen az űrkutatás egy különleges szereplőjét mutatja be. José M. Hernández számára minden adott volt ahhoz, hogy soha életében ne emelkedjen ki, ám őt ez egy pillanatig sem érdekelte.
A fiú szülei az 1950-es évek nagy népvándorlási hulláma során érkeztek az Egyesült Államokba, és sokáig városról városra vándoroltak. Idővel azonban le tudtak telepedni, a szülők ugyanis mindent feláldoztak gyermekük oktatásáért. José (Michael Pena) felnőttként szépen halad az úton, és egy nap közli a feleségével (Rosa Salazar), hogy ő az űrbe szeretne menni. És valamilyen furcsa oknál fogva egy pillanatig sem kételkedünk abban, hogy neki bizony sikerülni fog.
Az A Million Miles Away egy szép és remekül kibontott metafora köré szerveződik. Mikor a még kisfiú José egyik tanára aggódik a folyamatos költözés miatt, azt mondja a szülőknek, hogy képzeljék el, milyen lenne, ha egy fát minden évben átültetnének? A válasz természetesen az, hogy ahogy a növénynek, úgy nekünk is szükségünk van a biztos háttérre, a mélyre nyúló gyökérre.
Ennek a lehetetlensége pedig árnyaltan jelenik meg az Amazon alkotásában. José próbál elszakadni a szüleitől, de közben azt is tudja, hogy mennyi mindent áldoztak fel érte. Végül pedig rá kell jönnie, hogy választott szakmájában is csak akkor érhet el sikereket, ha szembesül otthonról hozott erényeivel és hibáival. Az A Million Miles Away érvényesen teszi fel a kérdést, hogy mivel tartozunk a szüleinknek, illetve mit adunk tovább a gyerekeinknek. Ráadásul ez nemcsak személyes téren, hanem társadalmi szempontból is felvetődik. "Ki tudná, hogy milyen az ismeretlenbe ugrani, ha nem a bevándorlók" - teszi fel a kérdést a film, Alejandra Márquez Abella rendező pedig mindent meg is tesz azért, hogy megértsük, milyen két világ közé szorulni. A film egyetlen igazán eredeti aspektusa ennek a létnek az ábrázolása, amely valóban nagyon szívszorítóra sikerült.
Ahogy a korrajz is remek. Hosszú elemzések szólnak arról, hogy ezekben a filmekben a nosztalgia két szinten működik: a valós tények felelevenítésén túl ugyanis egy olyan világ is létrejön, amely valójában sosem létezett, de mégis ismerősnek tűnik. Az alkotók így hozzák egy platformra az archív történelmi felvételeket és a valós tényeken alapuló, de fiktív világot.
Azért is beszéltünk ennyit a film első feléről, mert ebben a 60 percben tértek el legalább némileg az alkotók az életrajzi mozik bevett kliséitől. Innentől előkerülnek a bevett biopic-sémák, aminek köszönhetően igazából nem is izgulunk a főhősért, mert tudjuk, hogy mi lesz ennek a sztorinak a vége.
A főszereplő jellemrajza hasonlóan kapcsolódik a jól ismert megoldásokhoz. Egy különc hőst kapunk, aki kezdetben mindenhol a háttérbe húzódik, ám a döntő pillanatban előhúzza a tudását. Ő az, akit első körben sosem vesznek komolyan: kiröhögik az iskolában, sőt, több mint tíz alkalommal próbálkozik a NASA-nál, mire bizalmat szavaznak neki. Ám ismerjük az örök igazságot, az okozza a legnagyobb meglepetést, akit szinte mindenki leír. Michael Pena remekül alakítja a karaktert, ráadásul úgy, hogy még a szokásosnál is visszafogottabb. Szinte egyáltalán nem látunk tőle nagy érzelmi kitöréseket, de ennek oka is van, hiszen a karakter is mindent magában dolgoz fel. Fájó pont viszont, hogy mellette minden mellékszereplő háttérbe szorul, hiába alakítják őket helyenként (a korábban említett Salazar vagy épp Garret Dillahunt) remek színészek.
Az A Million Miles Away nem lesz műfajának emlékezetes darabja, de ha valaki egy inspiráló kalandra vágyik, nyugodtan benevezhet az Amazon filmjére.
