Az elmúlt néhány évben több nagyszerű magyar sportolóról is készült dokumentumfilm. A Keleti Ágnes tornászról szóló alkotás elsősorban az idősebb korosztálynak adhatott egyfajta pluszt, míg a Hosszú Katinka film a fiatalabbaknak lehetett inspiráló.
Most azonban egy olyan gárdát emeltek a középpontba, mely mindegyik korcsoporthoz közel állhat. A 2000-es években háromszor olimpiai aranyat nyerő vízilabda-válogatott útja ordított egy effajta tisztelgésért, melyet most mi is átélhetünk.
A Hajdú B. István által narrált bevezető a magyar vízilabda történetéről és sikereiről ad egy gyorstalpalót. Minden szép és jó egészen a '80-as évekig, onnantól kezdve viszont hiába vártuk a sikereket, azok nem érkeztek. Majd a '90-es évek közepén egy olyan utánpótlás csapat formálódott, akikben végtelen potenciál rejlett, a suhancok pedig először a sevillai EB-n bizonyíthatták rátermettségüket a felnőtt csapatban. A többi, ahogy mondani szokták már történelem.
A vízilabda mindig is népszerű sportágnak számított hazánkban, ahhoz azonban kétség sem fér, hogy a 2000-es években emelkedett meg magasan az érdeklődés a pólósok iránt. Ennek előszele volt a '97-es sevillai győzelem, majd egy évvel később a világbajnoki ezüstérem, az igazi megmérettetésnek mégis az olimpia számított. Sydney-ben a döntőben Oroszországgal mérkőztek a mieink és 24 év után végre felülhettek a világ trónjára, egy egészen fiatal csapattal, mely előtt még ott állt a jövő. Apropó csapat. Kemény Dénes edző gárdája mindig is attól volt végtelenül szimpatikus (a játéktudáson kívül), hogy tömve volt egyéniségekkel. A csendes vezér, Benedek Tibor, a Hulk testalkatú, mégis mindig higgadt Kiss Gergely, a társaság egyik központi embere Kásás Tamás, vagy a zseniálisan flegma Biros Péter mind hihetetlenül kedvelhető arcok, de fel lehetne sorolni a komplett legénységet, senki nem lógna ki.
Az ő sztorizgatásaik, egymás pajkos szívatása mind alátámasztják a tényt, hogy az egyéni tehetségek mellett ez a válogatott azért volt képes legyalulni a világot, mert csapatként tudott együttműködni. Persze a győzelmek mellett nem maradnak el a kudarcok sem, kitérnek Benedek doppingbotrányára, illetve a mumus szerbek elleni folyamatos zakókra. Ha már a szerbeknél tartunk, muszáj megemlíteni a 2004-es athéni olimpiát, ahol velük döntőztek a fiúk. Jelen sorok írójában élénken élnek az emlékek, amikor a televízió képernyőjére tapadva véresre rágta a körmeit azon a meccsen. A filmet nézve újra átélhető volt a feszültség, valamint a kapus Szécsi Zoltán ízes káromkodása, mely a maga módján sorsfordítónak bizonyult. Ezek után a 2008-as pekingi játékok újfent egy parázs Szerb-Magyar döntővel kecsegtettek, ám az amerikaiak beleköptek balkáni barátaink levesébe, így velük kellett megküzdeni az aranyért. Zsinórban a harmadik olimpiai győzelem is összejött, melyre nincs jobb szó, mint a legendás. A riválisok elismerő nyilatkozatai is rátesznek egy lapáttal, de ha nem mondanának semmit, akkor is egyértelmű lenne, hogy amit Kemény fiai letettek az asztalra, az páratlan.
Szakmailag, a mozi nyelvére lefordítva, mint dokumentumfilm nem különösebben kiemelkedő A nemzet aranyai. A kelleténél kicsit hosszabb, cselekményvezetését tekintve egy szépen felmondott sporttörténeti tabló. Élményként azonban egészen kiváló, képes meghatni, feltüzelni, megnevettetni az embert, az igazi ereje pedig egyértelműen a már említett karaktereiben, s egyen példaképeiben rejlik. A zárásra adta volna magát egy monológ vagy hommage Benedekről, mely lehetőséggel nem éltek, noha tény, hogy a lényeg itt nem az individuum, hanem a csapat. Egy olyan csapat, amiért lehetetlen volt nem izgulni.
