Spanyolország többnyire megbízhatóan szállítja a korrekt horrorjait, legutóbb A platformmal keltették fel a nézők figyelmét, noha az a film másféle műfajokba is belekóstolt. A rémület háza ellenben tősgyökeres kísértetsztori, ami ez esetben nem jelent túl nagy előnyt.
A hetvenes években járunk, az Olmendo család vidékről felköltözik Madridba a szebb élet reményében. Egy tágas társasház nagy lakásában igyekszenek boldogulni, de az idill nem tart sokáig, ugyanis egyre több furcsaság történik az épületben.
Igen, a cím, a történet és a kivitelezés is pont annyira eredeti, mint amennyire ezek alapján számítani lehet rá. A rövid nyitányban megbizonyosodunk arról, hogy valami történt az ominózus lakásban, majd érkeznek hőseink. Szülők, három gyerek és a nagypapa, akik közül természetesen anyucit és apucit kell a legtovább győzködni arról, hogy valami nincs rendben a 32-es lakásban. Albert Pintó rendező láthatóan szorgosan végignézett minden közelmúltban készült kísértetes horrort és szépen össze is tákolja belőlük a film cselekményét. Becsületére legyen mondva, próbálkozik tisztességgel, ötpercenként történik valami gyanús, látunk egy elsuhanó alakot, nyikorgást hallunk és így tovább. Más kérdés, hogy az első harmadban még sikerül fenntartani az érdeklődés csíráját, de a folyamatos sejtetés, feszültségkeltés egyre kevésbé működik. Ennek oka, a már említett autentikusság teljes mellőzése.
A rémület háza minden egyes meglepőnek szánt húzása, ijesztése másodpercre kiszámítható, ezáltal teljesen megöli a műfajban elengedhetetlen adrenalint. Semmiféle reakciót nem vált ki belőlünk a sokadik háttérben megbúvó árny, a tévén vagy tükörben visszatükröződő rém, netán a nyikorgó ablakok hangja. A karakterek ostoba viselkedése külön irritáló. Itt, ha a lánygyermek meglát az ajtón keresztül egy bizarr teremtményt, nem fut el onnan, netán kiált segítségért, helyette még háromszor kinyitja, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg van ott valami. Pintó annyira szájbarágósan és görcsösen próbálja a frászt hozni ránk, hogy ebbe bukik bele. A rémület házában mindentől meg kéne ijednünk. Egy csengőtől, egy kopogástól, a ruhaszárítótól, nagy kár, hogy a próbálkozások rendre kudarcba fulladnak.
Az utolsó harmadra igyekszenek csavarni néhányat a sztorin, de ezt is borzasztóan ügyetlenül teszik. A négy(!) forgatókönyvíró a Démonok között paneljaiból lopkodja össze a végeredményt, behoz teljesen felesleges és felszínes mellékszálakat, mondván miért ne. Röhejes a médiumként működő lebénult lány az anyjával, a mondvacsinált családi drámáról nem is beszélve. A szellem motivációjaként szolgáló fordulat még üthetne is, csak addigra már teljesen elveszik a cselekmény súlya.
A rémület háza tökéletes 12 meg egy tucat horror. Vannak hangulatos pillanatai, de egy idő után már lekötni sem képes a figyelmet. A bevett sablonokat durrogtatja stílus és eredmény nélkül. Szó nincs róla, hogy igénytelen vagy nézhetetlen lenne, szimplán egy végtelenül lusta darab, ami meg sem próbál minimálisan egyedi lenni. Ettől a kísértetháztól nem lesznek álmatlan éjszakáink.
