Coralie Fargeat már 2017-es bemutatkozó nagyjátékfilmjével, A bosszúval jelezte, hogy nem riad vissza a vér látványától és a brutalitástól. Nos, a cannes-i filmfesztiválon debütált (és a forgatókönyvéért díjazott) A szer nem okoz csalódást: csak míg előbbi akciófilmként, addig utóbbi testhorrorként aposztrofálható. A kérdés az, hogy a francia rendezőnőnek sikerült-e a formanyelvét egy másik műfajon belül is értelmezhetően alkalmazni. A válasz egyszerű: még szép!
Elisabeth Sparkle (Demi Moore), hollywoodi színésznő koránál fogva már túljár karrierje csúcsán, de egy népszerű aerobik csatornán még mindig az ő nevével (és testével) adják el az ország egyik legfelkapottabb műsorát. Harvey (Dennis Quaid), a műsor producere azonban úgy dönt, hogy megválik Elisabeth-től, ugyanis szerinte eljött az idő a generációváltásra. És most szépen fogalmaztam.
A színésznő önbecsülését a hír rendkívül megtépázza, ezért úgy dönt, hogy kipróbálja a feketepiacon terjesztett "Anyagot", mely lényegében legyártja Elisabeth huszonéves énjét tökéletes testtel (Margaret Qualley). A szabályok viszont, mint minden gyógyszer vagy teljesítménynövelő esetében, itt is le vannak fektetve, de természetesen a két (vagy egy?) karakter nem mindig tartja magát hozzájuk, ami súlyos következményekkel jár.
Ha valaki hiányolta David Cronenberg testhorrorjait, az nem fog csalódni. A szer egy percig sem rejti véka alá, hogy milyen műfaji irányt képvisel a történet szatirikus éle mellett. Közelikben látjuk a tűszúrásokat, a varrásokat, a belsőségeket, a gennyező sebeket, egyszóval senkit nem kímél a film. Biztosra lehet venni, hogy ez sokaknak túl fogja lépni az ingerküszöbét, de Fargeat témaválasztása megköveteli mindezt. Alapvetően a testképzavar problémáját feszegeti elsősorban a középkorú nők általános tapasztalásaiból merítve, de végeredményben a legtöbben szembesülünk ezzel a kihívással kortól és nemtől függetlenül.
Emellett érzékelhető a film feminista üzenete, mely valahol Elisabeth kálváriájának az indikátora, de ebben a tekintetben kevésbé mond és mutat újat a film. A testünk feletti uralom elvesztéséről, önértékelési problémákról, a magányról, valamint a korábban már említett testképzavarról már annál izgalmasabban mesél. Nem beszél mellé, viszonylag kevés párbeszéddel operál A szer, de vizuálisan rendkívül hatásos. Lendületében és hangszerelésében az idén tavasszal bemutatott Challengersre emlékeztetett, képi megjelenítésében, élénk színeivel, műfaji eszköztárával pedig a szintén francia Titánt idézte fel. Történetvezetésében azonban mindkét előbb említett filmnél letisztultabb és lényegre törőbb, ami inkább egy Black Mirror epizód koncepciójának alapját is adhatta volna.
Nem elhamarkodott kijelentés, ha azt mondom, hogy ez volt az egyik legemlékezetesebb filmélményem, amiben valaha részem volt. Nyilván ez nagyrészt a meghökkentően explicit ábrázolásmódnak is betudható, de a film által feszegetett problémafelvetés remekül illeszkedik a film kendőzetlen és túltolt stílusához. A színészek remekelnek, Moore talán még sosem volt ennyire önreflektív, Quaid hozza az ütnivaló producert (akit érdekes módon Harveynek hívnak…), Qualley pedig ismét bebizonyította, hogy nem véletlen számít az egyik legígéretesebb feltörekvő színésztehetségnek.
Nem mindenkinek ajánlható A szer, sőt, a vetítésről kifelé menet én is úgy éreztem, hogy többet biztos nem fogom megnézni, de minél inkább telik az idő, annál többször kapom magam azon, hogy a film hatásmechanizmusára és mondanivalójára terelődik a gondolatom. Felpörgetett kafkai nyomasztás, ide vele!
A filmet a CineFesten láttuk, a mozipremier október 10.
