Kevés olyan filmes van, akinek maradéktalanul bízom a képességeiben és soha nem okoztak még csalódást. Martin McDonagh ilyen alkotó, az Erőszakik, a Hét pszichopata és a Három óriásplakát Ebbing határában után tűkön ülve vártam a legújabb agyszüleményét, mely több szempontból is kicsit másnak tűnt. A sziget szellemei noha hozza az író-rendező stílusjegyeit, sokkal csendesebb, mint a fent említett három másik cím, ám ez közel sem jelenti azt, hogy rosszabb, sőt.
Inisherin szigetén járunk az 1920-as években, Írországban polgárháború dúl, melyből ez az eldugott kis hely vajmi keveset érzékel. Pádraic (Colin Farrell) egyszerű tehénpásztor, nővérével, Siobhánnal (Kerry Condon) él és legjobb barátjával Colmmal (Brendan Gleeson) minden délután lemennek inni a kocsmába. Aztán egy nap Colm úgy dönt, nem kér többet Pádriac társaságából.
McDonagh a forgatókönyvek és a rendezés mellett számos színdarabot írt, eredetileg A sziget szellemei is annak készült, mely lerí róla, látva a helyszínt és a kevés szereplőt, de egyáltalán nem bánom, hogy végül mégis film formájában kaptuk meg a végeredményt.
A két főhős múltjából semmit nem látunk, rögtön a nyitányban szembesülünk a ténnyel, hogy Colmnak esze ágában sincs barátkozni Pádraic-kal. Mi lehet ennek az oka? A polgárháború okozta politikai nézeteltérések? Egy részeg este csúnya utóhatása? A válasz ennél sokkal prózaibb és egyszerűbb. Van az úgy, hogy az ember továbblépne, másra vágyna, az életét egy eltérő mederbe terelgetné. Részletkérdés, hogy ritkán történik ilyen derült égből villámcsapásként, épp ezért nem érti senki, főleg Pádraic, aki válaszokat akar. Igen ám, de Colm inkább levágja a saját ujjait egytől-egyig, mintsem szóba elegyedjen egykori cimborájával. Ez a groteszk helyzet további bizarr szituációkat eredményez, a McDonaghtól megszokott módon. A cselekmény első fele hozza a rá jellemző mocskos szájú fekete humort, a teljes kiszámíthatatlanságot és körvonalazódik, hogy milyen állapotok uralkodnak a szigeten.
Mindenkinek megvan a maga kis története, s noha a fókusz végig a két főhősön van, kulcsszerep jut Siobhánnak és a falu bolondjául funkcionáló Dominicnak (Barry Keoghan) is. Valamelyest mindegyikükkel lehet azonosulni, még ha nem is a leghétköznapibb értelemben. Mindenkit ért már veszteség, mindenkinek vannak vágyai, céljai, így nem nehéz a kis közösség tagjának éreznünk magunkat, az itt látható abszurditások ellenére. A felszín alatt olyan kis metaforákra és szimbólumokra bukkanhatunk, melyek érdekes kérdéseket vetnek fel. Gondolok itt az együgyűségből fakadó boldogságra, vagy a kényszerre, hogy nyomot hagyjunk a világban, de McDonagh ezeket is teljesen kiforgatja magából, beemeli a magányt, az egymásra utaltságot, így reflektálva a jellemek komplexitására. Itt mindenki folyamatosan változik, a poénos háttéralaknak tűnő Dominic karakteríve egészen szívbemarkoló, Siobhán dilemmája, útkeresése nemkülönben hatásos, de szinte bárkit ki lehetne emelni a sziget lakói közül.
A színészek remekelnek, Colin Farrell viszi a prímet, dús szemöldökei még sosem voltak ennyire kifejezőek, Brendan Gleeson pedig méltó partner. Noha alakítása visszafogottabb, de minden rezdülése a helyén van, fantasztikus volt őket újra együtt látni az Erőszakik után. Kerry Condon a film egyik ékköve, számos jelenetben ellopja a show-t, le a kalappal előtte. Barry Keoghan bizonyította már, hogy mesterien hozza a fura figurákat, itt sincs másképp.
A sziget szellemei bizonyítja, hogy McDonagh úgy képes megújulni, hogy közben megtartja a stílusjegyeit. Ismét nagyokat fogunk kacarászni, majd a másik pillanatban egy sötét egzisztenciális válságba száműzve érezzük magunkat. Ez az író-rendező eddigi legszemélyesebb, legcsendesebb és egyben legkomorabb darabja. Csordultig van érzelmekkel, miközben nem akar pálcát törni senki felett, nem ítélkezik, csak megmutatja, hogy mennyire groteszk tud lenni egy kapcsolat, és milyen abszurd módon összetett az ember.
