Ruben Östlund nyolc évvel ezelőtt robbant be a Lavina című filmmel, melyben a felszínes párkapcsolatokat vette górcső alá és figurázta ki sajátos stílusban. Majd érkezett A négyzet, ahol a művészvilágot pécézte ki magának egy még harsányabb görbe tükörben, mely Arany Pálmát és Oscar jelölést hozott a rendezőnek. Első angol nyelvű filmjében úgy tűnhet, hogy kompromisszumokat kötött, de erről szó nincs. A szomorúság háromszöge igazi modern szatíra, és most már nyugodtan kimondhatjuk, hogy Östlund ennek a mestere.

Carl (Harris Dickinson) és Yaya (a nemrég tragikusan elhunyt Charlbi Dean) modellek, a lány ezen felül influenszerként is keres némi pénzt. Meghívják őket egy luxusjachtra egy rakás milliárdos társaságában, ám az utazás rosszul sül el és hőseink egy szigeten kénytelenek meghúzni magukat. Hogy ebből mi sülhet ki? Nos, arra nem sokan számítanának.

A szomorúság háromszögét afféle hányós filmként marketingelték. Ez legalább annyira téves megközelítés, mint amennyire a Titán degradálása volt szimpla kocsiszexelős darabbá. A komplett műben ezek a jelenetek néhány percet tesznek ki és értem, hogy valamire fel kell húzni a reklámkampányt, de a végeredményben sokkal több van annál, minthogy itt sokat hánynak.

A nyitány rögtön egy poénos modell-castingra invitál, szépen beintve a divatvilágnak, majd megismerjük Carlt és Yayát. Östlund egyből felfedi a kártyáit és megmutatja, mire lehet számítani a későbbiekben. A pár az éttermi számlán vitázik, felhozva a nemi szerepeket, az anyagi helyzetet és így tovább. Indokolatlanul el van nyújtva ez a szegmens, mégis szükségét éreztem annak, hogy bemutassák ezt a fajta világnézetet és attitűdöt, amit hőseink, de főleg a férfi képvisel. Egyik pillanatról a másikra a hajón találjuk magunkat és realizálnunk kell, hogy Carl és Yaya kishalak a fedélzeten tartózkodó figurákhoz képest. A fegyverkereskedő nyugdíjasoktól kezdve a trágyamilliárdosig egészen bizarr arcok jelennek meg, mi pedig csak bolyongunk köztük, de mocskosul élvezzük. A szomorúság háromszöge ugyanis veszettül szórakoztató, nem tudom mikor nevettem ennyit utoljára filmen.

Nehéz elérni, hogy borzalmas embereket nézve ne nyíljon ki a bicska a zsebünkben, de ahogy Östlund kezeli őket, az parádés. Úgy mutatja be a társadalmi és osztálykülönbségeket, hogy nem használ álfilozófiát és rágja a szánkba, hogy a gazdagok mennyire rosszak. Helyette viccet csinál mindenből, kifigurázza a burzsoáziát és hagyja, hogy főjenek a saját levükben. Szó szerint. Az ominózus hányós jelenetsort lehet gusztustalannak bélyegezni, de az abszurditás mint tudatos humorforrás maximálisan működik. Jó példa erre még a Marxista amerikai kapitány (Woody Harrelson) és a kapitalista orosz milliárdos (Zlatko Buric) vitája, ahol idézetekkel támasztják alá saját ideológiájukat, természetesen csontrészegen. A váltás ismét villámgyorsan érkezik, a harmadik felvonás már a szigeten játszódik, tempóját tekintve pedig ez a leglassabb rész, de rossznak egyáltalán nem nevezném és a két és fél órás játékidő így sem tűnik annyinak. Östlund itt is húzott egy frappánsat és felborította a társadalmi rétegeket azzal, hogy megtette vezetőnek a vécépucoló hölgyet. Az ebből fakadó konfliktusok tovább csavarják az alapból kifacsart helyzetet, hogy aztán a zárás meghagyjon a levegőben lógva.

A szomorúság háromszögének talán az a legnagyobb hibája, hogy a folyamatos humorbombák mellett olyan érzést kelt, mintha nem haladna semerre és nem kezdene semmit a felhozott témákkal. Tény, hogy egyes szituációk el vannak bagatellizálva, de nekem speciel tetszett, hogy nincsenek kimondva a nagy igazságok, sokkal inkább a részletekben bújik meg az igazi fricska. A férfi-női szerep átrendezésével, a mindenki egyenlő mentalitás kifigurázásával és persze a társadalmi különbségek kiforgatásával. Östlund nem veteti magát véresen komolyan, de mindig tud mutatni és mondani valami olyat, amivel két röhögés közt visszaránt a földre. Ezt így nagyon kevesen tudják, de mi ennek csak örülhetünk.