Ad Astra - Út a csillagokba - Kritika

|

Brad Pitt szájbarágós, de legalább annyira szentimentális és bensőséges űrsétára invitál minket.

Már-már pirosbetűs ünnep, amikor Hollywood igazi, vérbeli sci-fit enged ki az Álomgyár kapuin, főleg a népszerűbb zsánerekhez képest mennek azok ritkaságszámba. A Brad Pitt fémjelezte Ad Astra - Út a csillagokba igyekezett 2019 sci-fi nagydobásának címét magára vállalni, ami ezt részben meg is tette, ám az előzetesek sugallatával ellentétben egy kisebb léptékű, és meglepően érzékeny élményt kaptunk végül. Én pedig ha más miatt azért mégis, emiatt viszont egyáltalán nem tudok és nem is akarok panaszkodni.

Hirdetés

Az események középpontjában a veterán asztronauta, Roy McBride (Brad Pitt) áll, akit egy olyan küldetésre kérnek fel, amin, annak rendje és módja szerint, az emberiség túlélése múlik. Az ember egy ilyen szinopszis hallatán is már könnyes szemekkel küzd a krónikus ásítozás ellen, azonban az Ad Astra egyik legnagyobb erénye, hogy a maga egyszerű alapszitujával és a lelkesen pufogtatott sci-fi toposzaival és kliséivel együtt is felül tudott kerekedni a teljes érdektelenségen. A film szellemisége valahol Kubrick 2001: Ürodüsszeiája és Nolan Interstellarja között lavírozik, főleg azzal a Neptunuszig tartó kozmikus utazással, ami az Ad Astra gerincét képezi - mindez azonban nem érne semmit Brad Pitt és az ő tagadhatatlanul szuggesztív, de sokszor legalább annyira felszínes karaktere nélkül.

Szó se róla, az Ad Astra látványos, sőt, néhol bitang látványos, viszont gyakorlatilag egy szegmenstől eltekintve ez a film semmilyen formában nem felel meg annak az akció sci-finek, amit számomra az előzetesek előrevetítettek. Ez a film, ez a történet Roy McBride-ról, az ő hidegvérű, végtelen profizmusáról szól, aki a nap végén nem több vagy kevesebb egy apa nélkül felnőtt fiúnál. A teljesség és a spoilerek igénye nélkül csak annyit árulnék el, hogy az Ad Astra annak minden futurisztikus és kozmikus vonulatával együtt is egy hamisítatlan személyes drámát szeretni elmesélni a nézőknek. Teszi mindezt egy olyan tálalásban és Pitt állandó narrációjával, ami egy merőben szkeptikus és pesszimista képet fest az emberiség jövőjéről. A Föld, a Hold, a Mars és a Neptunusz - ez a négy égitest képezi az Ad Astra kiábrándult, meglehetősen magányos utazásának állomásait, McBride belső hangja pedig minden megállóval elültet bennünk egy gondolatcsírát az emberiség pusztulásával, vagy épp a Hold kapitalista jellegű kisajátításával kapcsolatban - ahogy arra korábban már utaltam, az Ad Astra nem a jókedvünk érdekében született.

A probléma az, hogy mind karakterdrámaként, mind az ember irányába megfogalmazott kritikaként zavaróan, szembetűnően felszínes az Ad Astra. Adott egy lassú, de jól megszerkesztett tempójú utazás, annak nyomasztó, egyben a megszokottól alaposan eltérő hangulatával, ami a játékidő minden percében képes maga alá gyűrni a nézőt. Nem beszélve a földhözragadt látványvilágról, ami kiemelkedően látványos jelenetekből maximum csak egy-kettőt ad, az összhatás viszont tudatos beállításokkal éri el az Ad Astra következetes jelrendszerét, már ami a vizuális oldalt illeti. Piszkosul el lehet merülni és veszni a film által nyújtott borongós élményben, egészen addig, amíg McBride karaktere nem kezd belső monologizálásba. Túl sokszor mond túl keveset az asztronauta, ezzel együtt maga a film is. Eleinte abszolút bizakodó voltam a Pitt-féle narrációval kapcsolatban, mert organikusan illeszkedett az Ad Astra koncepciójába, ám bő fél óra után világossá vált, hogy ezek a kommentárok szinte kivétel nélkül óriási közhelyekből tevődnek majd össze, a lehető legnyersebb megfogalmazásban. Roppant egyszerű és már unalomig ismételt gondolatcsírákat próbál a film a néző fejébe ültetni, ám a tartalmi minőségi mélyítése helyett a szöges ellentettjét éri el az Ad Astra, és még annak valódi, vitathatatlan erényei is olcsónak és felszínesnek tudtak hatni emiatt. Megdöbbentő, hogy mennyire az előnyére vált volna az élménynek, ha McBride gondolatait csak a legritkább esetben hallhatjuk, mert az igénytelenül megírt egysorosok borzasztóan ki tudtak rántani az amúgy erős atmoszférából. Én pedig egyre nehezebben tudtam újból megtalálni az Ad Astra hullámhosszát.

Brad Pitt azzal együtt is halálosan profi és meggyőző, hogy a film személyesebb, drámai oldala sem tudott megfelelően működni. McBride jó mélyre elásott, de egyre felszínre törő belső vívódásai és azonosulható dilemmái együttes erővel elérik, hogy szívünkön viseljük az asztronauta sorsát. Ez nem jöhetett volna létre Pitt finom, olykor zavarba ejtően személyes játéka nélkül. Minden túlzás nélkül, sokszor pusztán egy apró, de észrevehető szemöldökrándulással is képes közvetíteni Pitt, hogy most bizony alaposan megborult az egyensúly karakterének belső világában. Ebből a következetes és árnyalt színészi teljesítményből pedig csak profitálni tudott az Ad Astra, azzal együtt is, hogy a film személyes szálából közel sem hozták ki mindazt, ami például a fináléban is ott bujkált. Megvolt a recept, ott voltak a hozzávalók is az asztalon egy igazán emlékezetes, nem a trendeket követő sci-fihez, de csak nem akart összeállni a végtermék. Sajnos nincs olyan pillanata az Ad Astrának, amikor fel tudott volna nőni ahhoz a potenciálhoz, ami a kikerülhető sallangok és a méltatlan közhelyek alatt rejtőzött.

De próbálkozott. Nem tudta abszolválni vállalásainak tetemes részét, nem tudott kiemelkedő vagy igazán minőségi lenni se sci-fiként, se drámaként. A kevesebb néha több elve is alaposan a film javára válhatott volna, nem beszélve a belső monológok minimalizásáról, melyek, ha nem is látványosan, de gyilkolták az élményt. Ám az atmoszféra és Brad Pitt makulátlan játéka végig kitartott, ez pedig elég volt ahhoz, hogy az Ad Astra egy közel sem hibátlan, de egy értékelendő és a maga nemében nyomasztóan szórakoztató sci-fivé váljon.

Ad Astra - Út a csillagokba

Kinek Ajánljuk
  • Azoknak, akik egy intim, emberközeli élményre vágynak.
  • Azoknak, akik szeretik a lassabb sodrású sci-fiket.
  • Azoknak, akiket nem tántorít el a pesszimista, nyomasztó hangvétel.
Kinek Nem
  • Azoknak, akik nem díjazzák az ezerszer hallott kliséket és közhelyeket.
  • Azoknak, akik egy igazán jól megírt sci-fi drámára vágynak.
  • Azoknak, akik egy magas fordulatszámú, látványos akciófilmre kíváncsiak.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.