A Pixar amióta létezik, viszonyítási alapnak számít az animációs zsánerben. Épp ezért szomorú látni az őket érintő hullámvölgyet, melyet rá lehetett fogni anno a járványhelyzetre, most a Disney-re, a vezetők rossz döntéseire, de tény, hogy a stúdió látott már szebb napokat. Például 2015-ben, amikor elkészült az egyik legjobb művük Agymanók címmel és elsöprő kritikai és közönségsiker lett, teljesen megérdemelten. Idén, kilenc évvel később megérkezett a folytatás, aminek igen magas lécet kellett megugrania.
Riley 13 éves, imád jégkorongozni és épp két barátnőjével készül a hokitáborra, mely egyben belépő lehet a középiskolás játékosok csapatába. A lány fejhadiszállásában munkálkodó érzelmek, úgymint, Derű, Bánat, Majré, Undor és Harag igyekeznek kiegyensúlyozottan tartani hősünket, ám egyvalamivel nem számoltak: a pubertás beköszöntével.
Vitathatatlan, hogy a Disney-nél mostohán bánnak a Pixar művekkel mostanában. A streaminges száműzések, kreatív kötöttségek mellett tapasztalatlan, könnyen irányítható alkotókat tesznek neves produkciók élére, mely részben becsülendő, ugyanakkor így pont azok a víziók hiányoznak, amiket többek közt a vezetői székbe ültetett Pete Docter (Lelki ismeretek, Agymanók, Fel!) szállított. Ez volt a Pirula Panda vagy a Lightyear esetében, s nem kivétel az Agymanók folytatása sem, mely az elsőfilmes Kelsey Mann munkája.
Az elődöt talán nem túlzás minden idők egyik legjobb animációs mozijának nevezni, mely tobzódott az ötletekben, elképesztő virtuozitással, játékosan, mégis éretten mesélt a felnövéssel, változással járó nehézségekről, nem beszélve a bivalyerős érzelmi töltetről. A második rész is ezt célozta meg, noha kár arra számítani, hogy újabb Pixar mestermű született. Az alapanyag hemzseg a lehetőségektől, a pubertáskori problémák, egyúttal a felbukkanó új szereplők mind működnek. Derűéknek meg kell barátkozniuk az ismeretlen jövevényekkel, úgymint Irigység, Ciki, Uncsi és a főkolompos, Feszkó. Kialakul egyfajta rivalizálás az érzelmek közt, ám nincs klasszikus értelemben vett antagonista, elvégre mindenki Riley javát akarja, csak éppen más eszközökkel. A felütés, illetve a konfliktus ügyesen vannak felépítve, a tempó egészen brutális, a bő másfél órás játékidő villámgyorsan elrepül.
Érthetők a motivációk, Feszkó behozatala frappáns húzás, amivel remekül reflektálnak olyan viszontagságokra, mint a megfelelési kényszer, vagy egy-egy szituáció túlgondolása. Emellett nem spóroltak a humorral sem, ebben felülmúlja elődjét Mann filmje. Telitalálat például a titkok széfje, ahol a gyermekműsorok és a videójátékok világát idézik meg sajátos, igen kacagtató módon. Eddig minden szép és jó, de sajnos az Agymanók 2 hiába tesz meg mindent, végül csak egy korrekt utánérzésnek hat az első fényében. Sokszor használja fel a korábban látott ötleteket, érdemi újításból pedig vajmi keveset kapunk.
A legnagyobb gond azonban a felszínességéből fakad. Főszereplője hiába nőtt, mintha a film nem érne vele arányosan. Mann sokkal didaktikusabban mesél, naivitásba burkolódzik a valós következmények helyett, valamint a tétek is súlytalannak hatnak a kiszámíthatóság okán. A konklúzió szép, csak éppen messze nincs meg benne az a bizonyos érzelmi gyomros, amiben a Pixar annyi jó tud lenni.
Nem reális hogy Pete Docter remekének szintjére pozícionáljuk az Agymanók második felvonását. Mégis valahol szomorú, hogy a szebb napokat látott, animációs stúdiócsoda mára eljutott arra a szintre, hogy mesterművek helyett csak korrekt darabokra futja. Mert bár becsületükre legyen mondva, Mann és csapata próbálkozik, látványos, tempós, szórakoztató kalandfilmet tettek le az asztalra, melyben ott rejlik a kreativitás magja, csak fa nem serken ki belőle. Felületesebb, gyermekdedebb, szájbarágósabb, holott a tinédzserkorral járó nehézségek igenis indokolták volna a felnőttesebb hangnemet. Helyette maradt a biztonsági játék, egy bájos családi kikapcsolódással, de az új Pixar klasszikusra még várnunk kell.
