Szögezzünk le rögtön két dolgot az elején! 1. Ridley Scott amennyire műfajt teremtett az Alien - A nyolcadik utas: a Halállal, azzal együtt ki is nyírta. Azóta sem készült annál jobb, feszültebb mozi a zsánerben (legfeljebb a Halálhajó közelítette meg), amely egy ennyire ikonikus rémet és hőst teremtett volna, miközben tökéletes érzékkel vegyítette a két műfaj elemeit. Ezt James Cameron kiváló érzékkel ismerte fel és a horror, a borzongás helyett (elvégre miképp borzonghatnánk attól, amit már ismerünk?) az akcióra helyezte a hangsúlyt, miközben kibővítette a meglévő univerzum határait: hősét új közegbe és szerepkörbe helyezte, miközben a rémek számán is emelt, tágítva a róluk szerzett ismereteinket. 2. Ridley Scott ugyan kétség kívül egy tehetséges rendező, mégis kb. évtizedenként egyszer rendez egy valóban nagyszerű, makulátlan (vagy ahhoz közeli) filmet, a többi alkotása pedig koncepciójában, történetében ugyan ígéretes, vagy impozáns, a kiváló technikai háttér ellenére sem tud kilépni az igényes középszer kategóriából. Annyi kijelenthető, hogy visszatérése a xenomorfok világába egyik esetben sem az utóbbi kategóriába tartozik.
A Prometheusról alkotott véleményünk nagyban függ attól, hogy milyen szemüvegen keresztül nézzük: ha szimplán Alien-előzményként csalódás, ha viszont az univerzum egy vadhajtásaként, ami elemeiben utal csak H.R. Giger lidérces álmainak teremtményeire, de közben új útvonalon halad, akkor egy több, mint korrekt sci-fit kapunk, logikai bakik, ide vagy oda. Ennek már 5 éve volt és mind a mai napig nem lehet tudni pontosan, hogy Scott milyen irányba akarja vinni a sztorit. Még a Covenant után sem! Sokáig bizonygatta, hogy a xenomorfokat már kivéreztették, nem félelmetesek és nincs is értelme visszahozni őket, majd elkezdett fogadkozni, és a rajongókra hallgatni, akik többet akartak a savas vérű idegenekből a folytatásban. Scott tehát hallgatott a kritikákra, és spriccel is a ketchup rendesen, de a Prometheus szálát sem akarta veszni hagyni, így jött össze ez a hibrid, ami sokszor groteszkebb, mint egy telepes gerincén világrajött neomorf.
Az Alien: Covenant ugyanis egy érdekes mixtúrája az első két Alien mozinak, valamint a Prometheusnak. Egy kolonizáló űrhajó legénysége egy kietlen bolygóra téved, ahol hamarosan elszabadul a pokol, miközben az emberi állomány rohamosan fogyatkozik. A lassú építkezés, a legénység tagjainak a megismerése egyértelműen a széria nyitódarabját idézi, míg a finálé több ponton is Cameron klasszikusából szemezget, a kettő között pedig egyértelműen a Prometheus által elejtett vonalat vesszük fel, annak lételméleti kérdéseivel együtt. A baj az, hogy ez a három jól elkülöníthető rész nem áll össze egy kerek egésszé, hiába lekerekítettebb a film, mint 5 évvel ezelőtti elődje. És van még egy súlyos probléma, ami miatt kár volt Scottnak megfelelnie a rajongóknak:
Az Alienek egyáltalán nem ijesztőek! Tessék! Kimondtuk. Emésszük meg kicsit. Erről részben Scott is tehet a fent felvázolt okokból, hiszen a folytatásokban is inkább megritkítandó állománynak számítottak a cselekmény szempontjából, semmint zsigeri félelemfaktornak, valamint az eltelt idő is ludas benne. 40 év alatt a xenomorfok az életünk részeivé váltak és bögréről, pólóról vicsorognak vissza ránk, tehát a merchandise is tett róla, hogy egyszeri apuka már nem ijedtében, hanem örömében sikongat, amikor meglát egy Alien-tojás alakú sütis dobozt. (Tényleg van ilyen! Pont ez ne lenne?!)
DE - és ez egy hatalmas DE - Scott teremtett egy az Alieneknél is rémisztőbb, azok természetének alapjául szolgáló rémet. Ezzel persze pont a szörnyek eredetét magyarázza (avagy gyalázza a sárga földig - kinek mi), amellyel oda a misztikum. Mindamellett az univerzum tágítás helyett a zsugorítás is befigyel, mégis a történet ezen szála és az ennek kapcsán, a Prometheus által részben felvetett filozófiai kérdések tovább mélyítése a Covenant legerősebb szála, hiába kellett ezért pont az előd felvetéseinek jó részét kikukázni.
Scott azt mindenképpen jól ismerte fel, hogy Michael Fassbenderrel egy elképesztő aduász van a kezében. David nem csak a Prometheusból, hanem a sci-fi műfajából is magasan kiemelkedő karakter volt és az ő szálát kiváló érzékkel gördítették tovább az írók, Fassbender pedig kettős szerepében is hibátlanul érzékelteti a figura legapróbb rezdüléseit, még ha a jelenet, amibe dobják suta is marad. (Külön megdicsérendő a szinkronban Viczián Ottó, aki tökéletesen levette Fassbender a - cselekmény szempontjából is fontos - nüanszait.)
A legénység - és a szereplőgárda többi részét - már kevésbé lehet vállon veregetni. Sőt, kijelenthető, hogy a Covenant szereplői a legalkalmatlanabbak a feladatukra az egész szériában, és amennyiben a xenomorfot nem az ösztönei hajtanák, hanem várna türelemmel és benyomná aláfestésnek a Benny Hill zenéjét, akkor dolga sem lenne, mert szépen szisztematikusan kinyírnák egymást. Katherine Waterston gyásztól megtépázott hősnője még egy újabb szórakoztató és érdemben felépített variánsa Ripleynek, noha hozzá, vagy Shawhoz nem ér fel, Danny McBride pedig hiába kellemes meglepetés ebben a szerepkörben, vagy Billy Crudup hiába hozza rutinosan a figurát, karaktereik irracionális megnyilvánulásai inkább idegesítővé teszik őket, még ha nem is ők a legrosszabbak.
És ugyan az eddigiekben eléggé negatív voltam, mégsem tudom kijelenteni, hogy ez egy egyértelműen rossz, vagy katasztrofális film lenne, mert attól - minden bosszantó hibája ellenére távol áll. John Logan forgatókönyve ügyesebben, mélyebben filozofál, mint Damon Lindeloff tette a Prometheusban, a látvány (a díszletek java része most is felépített) és a cselekmény sodrása rendkívül impozáns, Michael Fassbenderrel pedig megmertek a széria szemszögéből lépni egy merészet, ami miatt kíváncsian várhatjuk a folytatás(oka)t. Az Alien: Covenant inkább szimplán zavarba ejtő, ami után csak még hangosabban sikongatnak majd a rajongók mindkét oldalon, amelyek közül néhány talán áttöri az űr csöndjét.