Ha az ember Ridley Scott, az Alien-sorozat 2012-es újbóli, már Predator-mentes bebikázásáról akar szót ejteni, akkor általában igen heves gyűlölet hullámmal találja magát szemben, amihez képest lényegesen halkabban ütik fel a fejüket mérsékelten szimpatizáló, avagy lelkes hangok. Kicsit hasonló az eset, mint Az ébredő Erő esetében: a túlzott elvárások, az univerzum iránti nosztalgia igencsak erősen képviseli magát a negatív véleményekben, miközben a már meglévő világ bővítéséről, újraértelmezéséről - pontosabban utóbbiak módjáról - lényegesen kevesebb szó esik. Ami nem jelenti azt, hogy a Prometheus ne lenne híján orbitális hibáknak, mindazonáltal Ridley Scott - akárhogy is vesszük - ismét letette a névjegyét a sci-fi műfajában.
Mert ne legyenek illúzióink! Scott mindig is megosztó rendező volt, amit kiváló technikai érzékkel és színészvezetéssel tudott kompenzálni. Ezt megelőző utolsó kirándulása a zsánerben egy bizonyos Szárnyas fejvadász volt, amely mind kritikailag, mind anyagilag méretes bukta volt a maga idejében, majd az idő - valamint a rendezői változatok - szépen kultstátuszba emelték. Így 5 évvel a bemutató után nehéz lenne megmondani, hogy a Prometheus is valaha erre a sorsra jut (talán ha ez is kap egy rendezőit), de megvannak a maga lelkes rajongói és sokan osztják azt a nézőpontot, amit Scott is annak idején - amiből azóta visszakozott - miszerint a xenomorfokat Hollywood annyira kivéreztette, hogy azok savas plazmája meg sem állt (a Predatorokéval együtt) az álomgyár legalsó szintjéig. Ezek után kétségtelenül merész húzás volt Jon Spaiths (A legsötétebb óra, Utazók) és Damon Lindelof (Lost) húzása, mely szerint egyfajta teremtésmítosz történetet hoznak létre, amely lazán kapcsolódik H.R. Giger xenomorfjaihoz, miközben Scott A nyolcadik utas: a Halál narratív elemeit felhasználva meséli el mindezt.
Ebből végül egy olyan impozáns, semmint grandiózus sci-fi született a Teremtőink üzenetét egy idegen bolygón megfejteni próbáló kutató expedícióról, amely leginkább egy sorozat első évadára emlékeztet: a felmerülő kérdéseinkre egyáltalán nem, vagy nem egyértelmű válaszokat kapunk, inkább még több kérdőjellel a fejünkben távozunk a kisebb cliffhangerben végződő filmet követően. Ez egyértelműen Lindelof sara elsősorban és így önálló filmként valóban nehezebben állja meg a helyét, mint a korábbi mozik, amelyek - már csak más-más rendezőik, történetük miatt is - kerek lezárt egésznek bizonyultak.
Viszont ezzel együtt pont olyan - a sci-fi alapvetéseibe nagyon is passzoló - kérdéseket érint (és nem feszeget!), mint hogy honnan jött az ember és mi is (lehet) az ő szerepe a világmindenségben. Ezek - ha nem is sokkal - de túlmutatnak egy átlagos Alien-film esztétikáján, amelyekben egy zárt térben kell felvenni a harcot a dögökkel. Inkább egy krimihez hasonlít, amelyben próbálják felderíteni, hogy mi is történhetett a Space Jockey-kal, miközben a Weyland-Yutani társaság képviselői megint a saját pecsenyéjüket sütögetik.
Scott technikai tudása, mint az alapvetően szépen csordogáló narratíva, Dariusz Wolski gyönyörű képei, Marc Streitenfeld és Harry Gregson-Williams feszültségkeltő zenéje, valamint a színészek precíz játéka megbocsájthatóvá, ha elfelejthetővé nem is teszik a film olyan logikai hibáit, mint az eltévedt tudósok, vagy a mentő egységben felejtett idegen lény. Noomi Rapace érzékenysége és törékenysége, valamint a túlélni akarásán is túlmutató kíváncsisága könnyedén megkülönbözteti attól, hogy egy olcsó Ripley klón legyen, és az Idris Elba-Carlize Theron kettős is képes élettel megtölteni szűkre szabott karaktereiket. Azonban a Prometheus legfőbb aduásza mégis az android David és az őt alakító Michael Fassbender, aki a legjobb dolog, ami az Alien-franchise-zal csak történhetett. Karaktere sok szempontból olyan, mint egy serdülő kiskamasz: eleven, kíváncsi, feltétlen engedelmességgel viseltetik apja, Weyland iránt, (Guy Pearce 5 tonna smink alatt kihozza a szerepből, amit ennyi idő alatt kilehet), miközben az Arábiai Lawrence-ért gyermekien rajongó robot megveti azokat, akik (valahol mégis érthető módon) nem veszik ember számba. Az ő személyében vissza is tértünk ahhoz az alapvetéshez, hogy mi is teszi az embert azzá, ami, Fassbender pedig az utolsó mozdulatig (melyeket Peter O'Toole-tól és az olimpiai műugró, Greg Louganistól kölcsönzött) elveszik a szerepben.
Lehet persze azon még hosszasan vitatkozni, hogy mennyire volt jó ötlet magyarázatokba bocsátkozni Scotték részéről a xenomorfok eredetét illetően, ezzel megfosztva őket misztikumuktól és a zsigeri borzongástól, amelyben ott leledzett a természet alkotta könyörtelen perfektcionizmus, és ez a vita vélhetően tovább fog folytatódni az Alien: Covenant kapcsán, de vélhetően a film körül kialakult tábor sehogy sem jutna dűlőre. Annyi azonban bizonyos, hogy a zsáneren belül - akár szórakoztató, akár dühítő mértékben - a Prometheus annyira zsigeri élmény, mintha egy idegen életforma feszítené szét a mellkasunkat.