A dél-koreai filmgyártás színvonaláról már korábban ódákat zengtek a kritikusok és a távol-keleti kultúrák iránt érdeklődők, de az utóbbi egy-két évnek különösen sokat köszönhetünk azért, hogy a szélesebb közönség is megismerhette és belekóstolhatott az ország filmnyelvébe (Élősködők, Squid Game, Minden, mindenhol, mindenkor). Ennek ellenére arról mégsem beszél senki, hogy szeptemberben debütált a mozikban Dél-Korea legdrágább filmje (átváltva kb. 24 millió dollárból készült), az Alienoid, ami bár nem veszi fel a versenyt minőségben az előbb felsoroltakkal, vagy a hollywoodi blockbusterekkel költségvetésben, néhány bekezdésnyi beszámolót mindenképp megérdemel.
Az Alienoid már alapkoncepciójában felkelti az ember figyelmét: egy számunkra ismeretlen földönkívüli civilizáció arra használja fel az emberiséget, hogy a népük börtönre ítéltjeit bennünk tartsák fogva. Minderről a Föld lakossága persze mit sem tud, de nem maradhat örökké titokban, főleg, ha egy fogva tartásért felelős android (Kim Woo-bin) örökbe fogad egy embergyereket (Choi Yu-ri) és ráadásul egy fogoly is megszökik…
Amennyire egyszerűnek tűnhet a szinopszis alapján az Alienoid bizarr története, annál nagyobbat csavart a műfajban már tapasztalt Choi Dong-hoon rendező (Jeon Woo-chi: The Taoist Wizard, Tazza: The High Rollers) rajta. Azontúl, hogy nyomon követjük az események napjainkra gyakorolt hatását és következményeit, melyek valóban az alapkonfliktust hivatottak kibontani, betekintést nyerünk az 1300-as évek végi Dél-Koreába egy harcos (Ryu Jun-yeol) szemszögéből, ahol már akkor jelen volt az idegen megszállás. A történet az elejétől a végéig cikázik az idősíkok között, egy percre sincs megállás, a végére mégis kifullad, mert a szintén eposzokba illő Minden, mindenhol, mindenkor című koreai filmmel ellentétben itt nem olyan izmos a történet, és a mondanivaló mélysége sem élvez különösebb prioritást.
Az Alienoid készítőinek viszont nem állt szándékukban a Danielsekhez hasonlóan filozofálgatni, ezért felesleges számon kérni a koreai filmekben fellelhető gondolatiság hiányát, mert ettől még lehet egy film látványos, eredeti és szórakoztató. Choi Dong-hoon filmje többé-kevésbé meg is felel ezeknek az elvárásoknak, de látszik rajta, hogy a fókusz itt a grandiózusságon volt. Mindent össze akartak kötni mindennel, mindennek hatása volt mindenre, ugyanakkor mégis komolyan vehetetlennek hatott az összkép, ami a film abszurd hangulatteremtéséből és a túlzsúfolt narratívából fakadt. Az Alienoid ugyanis vicces. Nem kicsit, nagyon. Az már a nézőre van bízva, hogy a több sebből vérző alapgondolat, vagy a spontaneitása miatt, mindenesetre mindkét szempontban van valami. Hogy mitől spontán? Például azért, mert ebben a világban teljesen természetes, hogy bizonyos karaktereket Kutyaszarnak és Twin Peaksnek hívnak, előszeretettel parodizálja ki a koreai mitológiát, és emellett egyszerre kápráztatja el a nézőt szemet gyönyörködtető látványvilágával, majd csorbít azon igénytelenebb CGI-munkáival. (Az utóbbi talán nem annyira szándékos.)
Furcsa egyvelegre sikeredett az Alienoid, ami egyrészt hangulatában határozottan eltér a megszokott hollywoodi blockbuster-fősodortól, másrészt viszont pont ebből merítve akar úgy univerzumot építeni, hogy egy cliffhangernek köszönhetően a tervek szerint hamarosan érkezik a második rész (valószínűleg már az is elkészült, csak a hossza miatt kettészedték). Várjuk? Fenntartásokkal, de igen!
